The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

5. rész

Együtt edzettünk. Együtt tanultunk. Bár utóbbit inkább csak Seloma és én végeztük szorgalmasan. Igazi kis csapat szerűség lett belőlünk pár nap alatt. Jó, Rover még mindig kérette magát, és Selomával és Burnylsszel sem volt kapcsolatnak nevezhető az a dolog, ami közöttünk volt-vagy éppen pont nem. Még szükségkapcsolatnak sem mondanám. Igen, együtt dolgoztunk, és igen, együtt akartuk kinyírni azt, aki ezt az egész időutazósdit kitalálta, de tényleg nem volt köztünk semmi.

Eleinte azt hittem, hogy Seloma majd nyit felém, mert nyilvánvaló volt, hogy mindenről tudott, de nem így tett.

Furyah hozzám sem szólt. Amikor viszont muszáj volt, hangja semmiről nem árulkodott. Furcsa volt, hogy nem láttam a szemében a dühöt, ami úgy táplálta őt, mint fa a tüzet.

Nayke azzal volt elfoglalva, hogy utolérjen minket, és ne legyen védtelen, így ő sem nagyon beszélt velem.

Gyakorlatilag ha volt is a nyolc ember között bármi, az csak a csönd lehetett. De nem csodálkoztam és nem is tettem szóvá, mégiscsak gyilkosok vagyunk.

Ezidő alatt viszont megtanultam egy csomó hasznos dolgot. Az illemmel kezdtük, miután befejeztük a szabályok megismerését. Hogy is mondjam? Azoknak, akik nyitott szájjal ettek, és beleböfögtek mások képébe, nos... azoknak elég nehezen ment.

A legnagyobb előrelépést az jelentette, amikor végre sikerült egy elzárt teremben igazi tőrökkel és késekkel célba találni. Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik. Órákat gyakoroltam, mire egy sikerült.

Aztán ott voltak a párbajok. Egyre gyorsabbak és könnyedebbek lettek a lépteim. Kis idő múlva már sikerült egy alkalommal Rovert is felülmúlnom. Az csak mellékes, hogy húsz párbajból csak egyet nyertem.

Hogy most hol vagyok? Emlékeztek még az első megosztott mondatomra veletek? Várok. Egy tágas, de ugyanakkor üres szobában. A falakon két ajtó van. Az egyik, amin belökdöstek minket, a másik pedig... A végzetem.

Ülök, és velem szemben ott van az az ajtó, ami mögött ott áll az időgép.
Hellym lép ki onnan. Végigmér minket a csöndben. Mindannyiunk arcán látja a félelmet. Kivéve... kivéve Furyahén és Roverén. Ők csak halálra unják magukat. Azt hiszem nekik meg sem fog kottyanni ez a két év.

-Gyertek be-mondta halkan a Szatyor.
Megkedveltem. Ő volt az egyetlen ebben a porfészekben, aki úgy beszélt velünk, mint a rendes emberekkel.
Mivel senki nem állt fel, így nagy levegőt véve feltápászkodtam a földről-mert úgy látszik kezdi elfelejteni ez a század mire való a szék-és elindultam az ajtó felé. Követtek a többiek, bár csak egyesével engedtek be minket.

Belépve rángatni kezdtek, megfogták a csuklóm és beleszúrtak egy tűt az alkaromba.

-Ez meg mire jó?-kíváncsiskodtam.
-Ha meghalsz, könnyebb lesz beazonosítani ki vagy-mondta nemes egyszerűséggel a férfi.

Szuper! Legyünk pozitívak.

Ezután tudtam csak jobban megnézni az óriási gépezetet. Letisztult volt, fényes. De leginkább óriási.

Kör alakú volt. C alakban ágaskodott a terem közepén. Vagyis... felülről egy fánknak nézett ki, amelynek ki volt kaparva az oldala. Az alján fejnyi körök látszottak sorban egymás mellett. Engem az egyikre állítottak rá.

Kis idő múlva úgy éreztem, mintha egy láthatatlan burok vett volna körbe, amely megakadályozza, hogy elszökjek. Az érzékeim megbolondultak. Minden neszt hallottam, a pupillám hevesen tágult, majd szűkült, a látásom élessége játszadozott velem. Megszédültem, kénytelen voltam kitámasztani magamat. Jobb kezemmel megfogtam a gép fehér falát, míg a balt szívemre helyeztem, úgy próbáltam egyenletesen mélyeket lélegezni.