The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

11. rész

Vadászott már közületek bárki is? Nem? Nem baj.
Mivel pszichopaták köreiben nőttem fel -és élek továbbra is -ezért vérre szomjazóként nem volt nehéz elejteni a prédát, sőt egész jól ment, ahhoz képest, hogy ezelőtt ilyet csak egyszer tettem meg, vagyis tegnap. Na, mindegy.

A lényeg a lényeg, hogy egyre szabadabban mozgok a természetben. Egyre jobban megy a fára mászás, a lopakodás és a vadászat, ami még mindig szokatlan számomra. Olyan szúrós itt minden. Ezért is járkálok mezítláb. Hogy szokjam a környezetet.

Azóta sok idő eltelt, és már csak egy nap volt hátra a transzportálásig, de most elmesélem nektek a vadászat eseményeit.

Mivel versenyeztünk, mindenki külön utakat járt. Én az erdő déli részében sétáltam. Eleinte nem nagyon találtam prédát, és emiatt kezdtem kétségbe esni. Persze szerencsémre kis idővel később észre vettem egy vadkant. Még mázli, hogy felismertem. A mai időkben (vagyis az a mai, amelyikből jöttem) a gyerekek nem nagyon ismerik az állatokat, és ezzel semmi baja sincs a világnak. Dühítő, hogy kiirtják a természetet.

Közelebb lépkedtem a vaddisznóhoz, de csak lassan, hogy ne vegyen észre. Próbáltam megkerülni, hogy hátulról ölhessem meg, de megfordult, s így szembe került velem. Akkor léptem ki a fák takarásából, így az állat könnyedén észrevett. Csakhogy nem mozdult. Ezt jó jelnek vettem, talán nem fogott gyanút. Lassan lépkedtem felé, a tőrömet már a magasba tartottam. Alig voltam tőle két méterre, amikor hirtelenül nekem rontott.
Mivel váratlanul ért a dolog, nem figyeltem az egyensúlyomra, és kibillenve abból, elestem. Felkapva a fejem hasra fordultam, és könyökömre támaszkodva figyeltem az állatot, aki egy újabb támadásra készült.

Nem voltam hülye, tudtam jól milyen nehéz egy ilyen szőrös mocsadék, ahogy azt is, hogy ha rám ugrik abból tuti én jövök ki rosszul. Mindaddig esélyem sem volt elmenekülni, túl kevés volt a köztünk lévő távolság, inkább felkészültem arra, hogy a homlokába szúrjam a fegyverem. Hanem a hirtelen jött adrenalinom hamar elszállt, amikor megláttam, hogy a disznó nyakába egy fejsze csapódik, az állat pedig egy utolsó nyüszítés kíséretében holtan dől el a földön. A fejsze érkezésének irányába kaptam a fejem. Ahogy megláttam azt a személyt, aki véget vetett a kihívásomnak, azonnal vicsorra húzódott a szám, és dühösen indultam felé.

Rover.

Épp elég volt belőle eddig is, nem kell, hogy mindenbe beleavatkozzon. Kezemet ökölbe szorítva a testem mellett tartottam, ahogy közeledtem. Rover arcára egy lemoshatatlan macsó mosoly ült ki, egyáltalán nem rettentette meg, hogy épp a "mindjárt kibelezlek" arckifejezésemet hordtam.

Öklömet ütésre emeltem, de Rover megfogta az arca magasságában, végig a szemembe nézve. Arcomon még mindig ott volt a düh, de az övé átváltott az enyémhez hasonlóra. Másik kezével megragadott a derekamnál és egy fa törzséhez nyomott. Kezeimet a szilárd felületnek nyomta, s ekkor újra visszatért arcára az a macsó mosoly. Arcunk alig harminc centire lehetett egymástól. Magamra kellett parancsolnom, hogy ne köpjek az arcába. Lélegzetvételem egyenletes volt ugyan, de heves, dühvel teli.

Rover pupillája olyan széles volt, mintha bedrogozott volna, lélegzet vétele egyáltalán nem olyan, mint az enyém, nyugodt és kimért. Rover minden egyes porcikájából erő és tekintély sugárzott. Izmos kezei az enyémekre fonódtak, és úgy nyomta oda a fa törzsének, mintha mázsás súly nehezedett volna a csuklóimra.

Közelebb hajolt. Úgy éreztem ezer év telik el egy másodpercben. Lehelete simogatta a nyakamat. A fülembe kezdett suttogni.

-Olyan ügyetlenül ugrálsz a fák között, akár egy gazella. Mintha csak arra áhítoznál, hogy valaki prédája legyél-ajka a fülemet súrolta, és nekem rengeteg önuralomra volt szükségem, hogy egy sóhaj kíséretében ne döntsem hátra a fejem. Rover szünetet tartott. -Lehetsz a prédám, ha szeretnél-suttogta nekem.