The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

2. rész

Nem volt könnyű a lefogásunk. Burnylst, Rovert és Furyaht hárman fogták le, míg Selomára, Menselre és rám két őr jutott. Salvoret és Nayket a fizikai adottságaik miatt nem volt nehéz az ágyakhoz ráncigálni, de velük is meggyűlt a bajuk az őröknek és az orvosoknak.

-Üdvözöllek Kaeyear! - mosolygott rám egy nő, majd valamit beleszúrt a nyakamba. Hiába küzdöttem egyre kétségbeesettebben, nem jutottam semmire. Másodperceken belül hatott a nyugtató, amit a nő belém fecskendezett, én pedig hamarosan a földön hevertem, anélkül, hogy bárki lefogna. Az utolsó gondolatom az volt, hogy talán mégsem azt kapom a bűnömért, amire számítok. Hanem valami ezerszer rosszabbat.

Mikor felkeltem szörnyen hasogatott a fejem. Szemeimet nem tudtam kinyitni, ahhoz is fáradtnak éreztem magam. Hanem egész érdekes dolgokat hallottam.

-A hármas és hetes számú alanyokkal meggyűlt a bajom. Nem tudom, hogy ez a dolog mennyire fog működni a jövőben. Talán nem vagyok annyira alkalmas erre a feladatra, mint Damona. Vissza kellene venniük őt.

-Már mondtam, Queline. Damona áruló volt. Ugyan arra a sorsra jutott, amire ezek fognak. Csak neki hatásosabb volt az álcája ezért kaptuk el csak negyven évesen.

-De Dawlos! Én mondom, hogy... - kezdett bele a tiltakozásba megint Queline, de egy hang félbe szakította őt.

-Engedjenek el! Maguk mind kibaszott idióták. Mit csináltak velem? - hallottam meg vagy Burnyls, vagy Salvore hangját. - Miért vagyok megkötözve?

Ekkor kipattant a szemem, és magamra néztem. A kezem, a törzsem, a combom és a bokám le volt szíjazva. Mi a franc folyik itt?

-Engedjenek el! - hallottam a kicsi Nayke vékony hangját, aki a tőlem balra lévő ágyat foglalta el.

Pánikolni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek. Úgy látszik, tényleg nem lesz esélyem arra, hogy szabadon éljek a jövőben.

Mindenki felébredt a nyugtató hatásából. Csak ráncigálták a szíjakat. Tehetetlenül vergődtek a helyükön. Senki sem volt olyan erős, hogy a vastag bőrt elszakítsa. Burnyls és Rover nyakán kidudorodtak az erek, de semmire nem jutottak. A sírás fojtogatott, miközben próbáltam az idióta ruhámban szabadulni. Végül feladtam. Lehetetlennek tűnt az egész. Helyette inkább vettem egy nagy levegőt, és a megszeppent Queline felé fordultam.

-Mit akarnak tőlünk? Miért nem küldenek egyből a halálba? - kiáltottam rá. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, ahogy a tenyerem izzadni kezd. Tehetetlen vagy, Kae.

-Ez a folyamat nem olyan egyszerű... Kaeyear. Sokkal összetettebb, mint azt hiszed. Mi nem akarjuk, hogy meghaljatok, nem akarunk titeket megölni, hiszen az azt jelentené, hogy olyanok lennénk, mint ti. Gyilkosok. De mi nem vagyunk. Próbálunk életben tartani titeket, de ezért cserébe nektek egy igen hosszú folyamaton kell átesnetek.

-Semmi értelme - vicsorogtam a nőre. - Úgyis meghalunk.

-A számítások szerint semmi nem veszélyezteti az életeteket, ha tudjátok hogyan viselkedjetek. De a többit hamarosan úgyis elmondjuk. Nem kell aggódnod - próbált megnyugtatni a szőke orvos, azzal ott hagyott.

Magamban fortyogtam. Hogy tehetnek ilyet velünk? A 200 évvel ezelőtti módszerek sokkal emberibbek voltak. Tudom jól, hiszen a történelem volt a kedvenc tantárgyam amíg be nem telt a pohár és eddig nem jutottam.

Fél óra múlva, mikor mindenki lenyugodott valamennyire, belépett a szobába nyolc ember, akik még azoknál is izmosabbak és nagyobbak voltak, mint akik idehoztak. Magasak, kigyúrtak és félelmetesek voltak egytől egyig. Rover kinézetével vetekedtek.