The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

2. évad 6. rész

A félelem úgy szánkázott bennem, mint egy lámpalázas előadóban. Ötven olyan lényt kellett leölnöm az én életemért cserébe, amik az én koromban a pusztulás szélén állnak. A lelkiismeretem ordítozott velem, de tudtam, hogy hiábavaló a lázadozás, ez a sok állat egyébként is meg fog halni, ha nem most, az én kezem által, akkor majd később egy másik uraság parancsára és ez ellen én nem tehetek semmit.

Tőreimet olyan erősen szorítottam, hogy az ujjaim fehéren sajdultak bele. Lábujjaim mezítelenül süllyedtek bele a földbe. Leguggoltam, súlyomat bal lábamra helyeztem, míg a jobbat kinyújtottam magam mellé. Bal kezemet szintén kinyújtottam, így védve az oldalam és egyensújozva, míg jobb kezemmel tőröm fogását a szívem elé emelve, támadásra készen. A fejemben dübörgött a vér. Fogalmam sem volt miért lettem hirtelen ennyire paranoiás, amikor tucatjával öltem már le embereket, akik sokkal jobban harcolnak, mint holmi állatok, de a tény, hogy ötven ártatlan lélek köszönti majd a halált, miután az én kezem által holtan rogynak össze, megrémisztett.

Farkas szemet néztem az előttem lévő három állattal, akik gyilkos ösztönnel, kimérten és magabiztosan közeledtek. Csak az egyik nézett engem, mintha a másik kettő a hátulról közelítő társainak morgott volna valamit. Teljesen védtelen voltam, ha hátulról támadtak volna. Tudtam, hogy nem maradhatok egy helyben, nem várhatom meg, hogy szorosabb kört zárjanak be, míg én egymagam a közepén állok az arénának, mert akkor oly könnyedén fognak megölni, mint ahogy én tettem Mayaval. Összeszedtem minden bátorságomat és ordítva elrugaszkodtam a földtől, majd a farkasszemet néző oroszlánra vetettem magam, amit egyetlen jól irányzott szúrással eltalálltam a szeme között és azonnal összesett. A körülötte lévő állatok gyors ösztönökkel csaptak le, az egyik a combomat karmolta meg, mire felordítottam, de szerencsére a seb nem volt túl mély, simán tudtam még harcolni vele. A másik ugorva próbált leteríteni, de alányúltam testének és szívébe mártottam a késem. A vér azonnal elborította mindenemet, belespriccelt a szemembe és beszennyezte szűziesen fehér ruhám anyagát.

Tompán még hallottam az aréna zúgását, de minden érzékemet a körülöttem zajló harcra irányítottam, ezért nem nagyon hallottam az emberek ordibálását. Tekintetemet egy pillanatra se szakítottam el ellenfelemről. A karmolászós cica a társa után rögtön kapott egy hideg fémet a nyakába, ahogy próbált lecsapni rám, de én elhajoltam előle. Éreztem, ahogy a többi nagymacska kiéhezetten közelít felém. Ekkorra már a távolabb lévők is felkapták a vizet, ahogy társaik vérét szagolva megérezték az élelem szagát és idegesen igyekeztek felém. Éheztetve voltak, láttam néhány szemében a kétségbeeseést és a dühöt. A dühöt, ami igazi gyilkossá tett. A dühöt, ami bennem nem lobbant fel. Ami most hiányzott belőlem. Enélkül csak egy egyszerű harcos voltam, aki egy arénában küzd az életéért és nem pedig a skizofrén, inszomniás, őrült Hetes, akit többszörös emberölésért ítéltek el és küldtek vissza a múltba, hogy kipróbálják a túlélési készségeit. De most másra kellett koncentrálnom.

A következő pillanatban az összes oroszlán futva elindult felém, de szerncsémre nem mindegyik támadott. Sokuk megunta a vadászatot és csak az éhségüket akarták csillapítani. Úgy tűnt nem számított mit esznek, csak egyenek, így elhullott társaik húsából lakmároztak. Persze ezzel nem volt elintézve minden, a felük még így is hidegvérrel méregetett. Öten léptek előrébb, a legközelebbit azonnal el is intéztem, éhes, nyitott szájába szúrtam fegyveremet, majd amint megéreztem a többi mérges leheletét a hátamon, hátrafordulva lekaszaboltam még kettőt. Egy harmadik a hátamra ugrott és leterített. Felhorzsoltam a kulcscsontom és a könyököm, immár onnan is a vérem folyt. Nyögve estem a hasamra, de nem hagytam, hogy a pánik utat törjön magának, gyors reflexszel megpróbáltam ellenfelem testébe mártani a hideg fémet. A térdébe sikerült beleszúrnom, mire az üvöltve rogyott össze, nem bírt a lábára állni.