The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

2. évad 8. rész

Napok telhettek el. Napokig voltam besúvasztva abba a kicsi, rácsokkal körülvett pöcegödörbe. Rovert többször is elvitték, de sosem esett nagyobb baja. Mindig visszatért, s mikor órák után megpillantottam vértől áztatott arcát, szívem újra megnyugvásra talált. Rover a legjobb harcos, akihez valaha szerencsém volt, de attól féltem, hogy valami olyan elé állítják, ami már neki is sok lenne. A gyomrom görcsben volt, és azt kívántam bárcsak inkább engem vinnének el, mintsem Rovert.

Egyszer Burnt is elhurcolták, majd félig felhasított oldallal tért vissza. Nayket és Furyaht egyszer sem szedték ki a cellákból. Azon gondolkodtam, mióta rohadhatnak ott. Számukra sok idő eltelhetett már, mikor mi ideértünk. Akár az is lehet, hogy már rég máshol lehetnének, csak a kis időgép nem engedi elmenni őket.

Furyaht továbbra is utáltam, hiszen minden porcikájából sugárzott, hogy véget akar vetni az életemnek, és hogy gonosz gondolatok vezérlik. Burn szemén láttam, hogy szomorú. Azt gyanítottam, hogy Ryah valaha nem ilyen volt, és emiatt ült ki csalódott szomorúság arcára. Ez a lány már nem az lehetett, akit egykor megismert. És emiatt legszívesebben én is nekiestem volna Ryahnak. Érzelmileg kínozza Burnt.

Most éppen a sűrű sötétségben kuksoltam. Olyan sötét volt, hogy majdnem megőrültem. Akkor se volt semmi fény, amikor bezártak egy szobába megbolondulni. Úgy éreztem, vak vagyok. Aludni próbáltam, hogy ne kezdjek pánikolni, de nem jött álom a szememre. Rover egész biztosan aludt, hallottam, ahogy egyenletesen lélegzik. Próbáltam a szuszogására koncentrálni, hogy valahogy lekössem a figyelmemet, de nagyon nehezen ment. Újra és újra visszatért a kínzó gondolat, nekem pedig újból meg újból le kellett nyugtatnom magamat valahogy. Anyára és Taymayre gondoltam, ahogy nyugtatgatni próbálnak. Elképzeltem a hangjukat, amely egyre halványabban élt emlékezetemben és megpróbáltam mély levegőket venni.

Órák telhettek el ebben a sötétségben, amikor a börtönszárny egyik ajtaja kinyílt, s fény szűrődött be a hosszú és széles folyosókra. Fél tucat férfi részeg énekét és nevetését lehetett hallani. Néhány pillanattal később pedig kéjes hangokat, ahogy megpillantottak egy-egy nőt a cellák belsejében. A hangok elárulták mit akarnak. Nem akartam újra átélni azt, amit a gróf tett velem, ezért félve bekucorogtam a sarokba, hátamat az ajtó felé fordítva. Ahogy közelítettek, úgy nőtt bennem is a félelemérzet. Immár fenékig érő hajamat előre tettem, hogy nehezebben lehessen felismerni és reménykedtem benne, hogy vannak annyira részegek, hogy azt higyjék, fiú vagyok.

Aztán elértek hozzánk is. Valakit megpillanthattak, mert e következő percben vad kurjongatás majd a fém csikorgása hallatszott. Azt kívántam jöjjön vissza a sötétség, hozza magával a tehetetlenség kínját, csak ne engem vigyenek, ne engem erőszakoljanak meg. Közelről, nagyon közelről két lány hangja zendült fel. Az egyik idegesen ordított, míg a másik sikítozva próbált kiszabadulni a részeg férfiak szorításából. Furyah és Nayke. Tudtam, hogy ők voltak, felismertem a hangjukat.

A lelkiismeretem megpróbált felrángatni a földről, de a félelmem legyőzte. Nem akartam Nayket erőszaktevőkre hagyni, de képtelen voltam megmoccanni. Rettegtem, hogy nem fogok tudni a hat férfi erős kezei közül kikecmeregni és újra arra a sorsra jutok, mint amire a rabszolgatáborban.

Nayke visítozott, amíg kihurcolták a börtönszárnyból, de én egy centit se mozdultam. Burn a rácsokba kapaszkodva állt. Észre sem vettem, hogy felpattant mellőlem. A következő pillanatban azonban már semmit nem láttam belőle, a vaksötét az ajtó csapódásával egy időben újra körénk telepedett. Csengeni kezdett a fülem a hirtelen beállt síri csöndtől.

Aztán meghallottam... Valaki neszelt a távolban. Óvatos, szinte már hangtalan léptek. Ismertem ezeket a lépéseket. Tudtam kihez tartoznak, de reménykedtem benne, hogy nem az, akire gondolok. Ha ide keveredett... Ki tudja mi lesz a vége.