The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

2. évad 5. rész

Nem kevesebb, mint négy napja voltunk úton. Fogalmam sem volt mennyi ideig gyalogolunk még, de tény, hogy a pihenők ellenére is kimerült voltam. A kevés étel és ital amit kaptam épp csak annyira volt elég, hogy ne botladozva vánszorogjak valamelyik lóhoz kötözve. Láttam, hogy Rover és Burn is eléggé ki van merülve. Rover persze próbálta tartani magát, de én átláttam a kis álcáján és tudtam, hogy ő is alig áll a lábán. Nem kis energiámba telt még az is, hogy ne ugorjak oda hozzá segíteni. A szívem felé húzott, de az eszem folyton csak üvöltözött vele, hogy ne tegyem, hagyjam, hogy előbb ő kérjen bocsánatot. Az eszem viszont jól tudta, hogy ez nem fog megtörténni. A szívem pedig csak tovább szenvedett. Ezért Burn mellett maradtam.

Szegénynek még a nálam is rosszabb volt az állóképessége. Valószínűleg a lazítással töltött két hónap tette vele ezt. Nomeg a folyamatos piálás.

Igyekeztem mellette maradni és figyelni rá, de nem sok erőm futott rá. Aggódtam, hogyha nem lesz képes tartani az ütemet, még megölik, azt meg ugye nem nagyon akartam végignézni. Kétszer ráadásul. Másodszor, mikor visszaérkezünk a saját időnkbe. Vagyis legalábbis remélni tudtam, hogyha megölik, akkor kétszer fogom látni. A túléélési kézségeim egyre jobban cserben hagytak. Már nem tudtam tisztán gondolkodni, éhesen és szomjasan vonszoltam magam.

Az ötötdik nap végre megérkeztünk a városba. Egyszerre bűzlött és illatozott. Állatok és mosdatlan emberek szagától bűzölögtek az utcák, de ugyanakkor betöltötte őket a friss gyümölcs és a frissen sült kenyerek illata. Vissza kellett fognom magam, hogy ne lopjak el egy kisebb ételdarabkát valamelyik bódéról.

A magasra nyúló házak most klausztrofóbiás érzetet adtak nekem, a tágas és végeláthatalan terek után begyömöszölni magam egy szűk utcácskába egyenesen rémisztő ötletnek tűnt, mindazok ellenére is, hogy XXII. század betonfalaihoz szokott tinédzser vagyok és ott is nőttem fel. Amint beléptem a többinél egy valamivel kisebb sikátorba eszembe jutottak a végtelen legelők, a sejtelmes erdők levadászásra váró vadai és a hatalmas tenger gigantikus hullámai. Éreztem a bőrömön a szél érintését, de szúrósnak és kényelmetlennek éreztem, szabadulni akartam tőle.

Az aréna falaihoz érve azonban leesett az állam. Ez nem egy küzdőverem volt. Mégcsak nem is egy normálisabb küzdőtér, ez maga volt Az aréna, egy borzadály, egy robosztus épület. Tátva maradt a szám a hatalmas méretektől. Burnre és Roverre pillantottam, de ők is ugyanúgy reagáltak, mint én. Félelem volt a szemükben, de jó fajta félelem. Mintha nem tudnák magukat elképzelni, ahogyan ott bent oltják ki egy csomó ember életét. Igazság szerint én sem tudtam elképzelni. Én is féltem. Sőt, rettegtem. Ez most nem olyan lesz, mint a XXII. században, ahol óriási az üres nézőtér. Itt nem építenek ekkora dolgot, ha nem tudják, hogy szükség van rá. Pedig ebbe emberek ezrei beférnek. És még nem is láttam belülről.

Gregor belépett az aréna harcosainak kialakított bejáraton, az őrei fele követte őt, míg a másik fele megállt a bejárat előtt, hogy betereljék a rabszolgákat. Nem csak harcosok voltak ott. Axl és néhány másik szolgáló is velünk jött, akik az ételt és italt hordták vagy olyan munkákat végeztek, amikhez a szabad embereknek nem volt kedvük.

A fogadtatás nem volt a legkedvesebb. Csaknem megfojtottak, mikor beléptem. Körülnézni sem volt időm, amikor letámadott valaki és a nyakamhoz szorított egy pengét. Próbáltam nyugodt maradni és hagyni, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak, de elegem volt belőle. Azonban egy nyakhoz szorított kés látványától gyorsan meg tudja gondolni magát az ember.  Még utoljára láttam egy ismeretlen embert, aki intett a mögöttem állónak, majd ráhúztak egy zsákot a fejemre. Nem volt se kedvem, se energiám ellenkezni, így hagytam, hogy lökdössenek.