The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

II. 2. fejezet 6. rész

-Hol a fenében voltatok eddig? - ragadott meg a karomnál fogva Rover, ahogy meglátott engem, ahogy éppen a szobám felé suhanok.

A megérkezésünk kissé elbizonytalanította a személyzetet, rossz szemmel nézték, ahogy beengednek minket és még munkát is adnak. Tudtak jól arról, hogy mi történik urukkal, Cosimo de Medicivel és láttam az arcukon, hogy attól félnek, nekünk is valami közünk lesz a közeledő katasztrófához. Csak azt nem tudták, hogy pont azért vagyunk itt, hogy megvédjük urukat és a végére járjunk a dolgoknak.

-Szóval titeket is befogadtak - villantottam rá egy féloldalas mosolyt.

-Befelé! - mutatott a hátam mögötti ajtóra. Nem volt bent senki, és habár a szoba állapota siralmas volt, az előző cellám után már nem igazán ejtett kétségbe.

-Mi a baj, Rover? - tettem karba a kezem, ahogy a nagydarab srác megállt előttem. Az arcán valami furcsa kifejezés ült, amit még nem is láttam. Mintha vágyakozó lett volna. - Mi a baj? - engedtem le kissé megenyhülve a kezeimet magam mellé.

Rover egy kissé megremegett, először nem mozdult, láthatóan hezitált, hogy megtegye-e azt, amit szeretne. Fogalmam sem volt mégis mi játszódik le a fejében, de már azon voltam, hogy nem túl finom módon leteremtem, hogy rabolja az időmet. A nyakamra tévedt a tekintete és abban a pillanatban egy óriásit nyelt.

Végül Rover egy hirtelen mozdulattal átölelt és a vállamba fúrta az arcát. Mit ne mondjak, elképesztően meglepett ez a tette, de egy kis habozás után visszaöleltem. Nyugtatóan beletúrtam a hajába, éreztem az idegességét a szorításában. Egész testében remegett, mint a nyárfalevél. Mégis olyan volt az egész, mintha párnák között feküdnék. Hatalmas, izmos karja úgy tartott, ahogy csak ő tudott. Mintha pontosan arra tervezték volna a karjait, hogy engem öleljen.

-Rover... - suttogtam gyengéden. - Mi történt, mondd el! - erre már felegyenesedett. Csak egy pillanatom volt, hogy elkapjam a tekintetét, mert amint látta, hogy könnybe lábadt szemét bámulom, elkapta a fejét és kezével letörölte a szemét el nem hagyó könnyeket.

-Reggel azt mondták, hogy este egy rablás volt egy ruhaboltban és két halottat is találtak. Azt hittem... - remegett meg a hangja. - Azt hittem, hogy...

-Nem mi voltunk, Rover - nyúltam az arcáért, de hátrébb lépett. 

- Mindegy, most már az a lényeg, hogy itt vagytok. Menj, csináld a dolgodat, nehogy már most elbocsátsanak - indult meg az ajtóhoz.

-Rover! Kérlek, ne menj - szóltam utána. Egy röpke pillanatra megállt, kezében a kilincsel de végül kinyitotta az ajtót és elment.

Megsemmisülten álltam egy helyben. Egyre csak Rover könnyes szeme lebegett előttem. Miattam aggódott. Fontos voltam neki. És ő is fontos volt nekem... De ő elfutott. Fél a saját érzéseitől. Vagy csak szégyenli őket. Ezért mindig olyan forrófejű? De mit tettem én, hogy ennyire ne bízzon bennem? Hogy így elfusson előlem?

Vettem egy mély levegőt, ami nem is volt olyan könnyű újdonsült fűzőmben és keserűen kisétáltam a szobámból. A konyhába kellett mennem, hiszen ott kaptam munkát, habár már több, mint egy éve nem főztem semmit. Fogalmam sem volt, mégis milyen feladatot tudnának adni egy olyan lánynak, aki soha életében nem értett semmihez az ölésen kívül.

Már az előcsarnokban jártam, amikor megszólalt egy hang mögöttem.

-Te meg ki vagy? - csendült fel az öblös férfihang. Ijedtemben előhúztam ruhám ujjából a tőröm, úgy fordultam a hang irányába. - Whoa! Csak óvatosan azzal - tette fel a kezeit a bongyor hajú, borostás, világító zöld szemű férfi.