The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

8. rész

Mit ne mondjak, Burnyls többet nem akadékoskodott tovább. Selomával jól kiröhögtük, amiért olyan béna volt. Szegény azóta sem nevetett egy jóízűt sem.

Hanem azóta két nap is eltelt, én pedig egyre biztosabb lettem abban, hogy hárman maradunk az idők végezetéig.

Az erdőben járkáltam, és igyekeztem kihasznáni az időt, amíg egyedül lehetek a fák megnyugtató erejével. Még mindig nem tudtam megszokni a természet jelenlétét, a sok zöld pedig még mindig zavarta a szememet. Talán ez az egyetlen olyan dolog ebben a nagy szarságban, hogy végre nem szürke betonfalak vesznek körül.

Éppen egy kivágott rönkön ültem, és éleztem a fegyvereimet, amikor talán életem legfurcsább dolga történt velem. Egy ág megroppant mögöttem. Rendben, tudom, hogy ez így önmagában nem túl furcsa, de ami ezután következett, sokkal inkább. Tovább éleztem a fémet, mintha mi sem történt volna, de ahogy éreztem annak a valakinek a tekintetét a hátamon, hihetetlen gyorsasággal felpattantam, megfordultam, és azzal a lendülettel el is dobtam a kést. Ott süvített el a személy arca mellett. Büszke voltam a tudásomra. Az volt a célom, hogy megállítsam és megijesszem. Ami ekkor történt teljesen más volt, mint amire számítottam. A kezemben ott volt a következő tőr, amikor megszólalt.

-Bocsánat-mondta a száját harapdálva. Láttam rajta, hogy szétveti az ideg, és legszívesebben elfutna innen a picsába, de valamiért mégis ott volt.

Lefagyva ácsorogtam, tágra nyílt szemmel, és kissé nyitott szájjal. Megdermedtem.

Mikor észbe kaptam, elképesztő düh kerített hatalamába, és nem vacakoltam a gondolkodással, felé szaladtam. Késemmel az arcát támadtam, de kivédte. Előkaptam még egy tőrt és az oldalába akartam szúrni, de kitért. A földre esett. Lábammal lenyomtam a mellkasát, és a csípőjére ültem.

-Megöllek-ordítottam, és tőröm a fejébe nyomtam... volna, ha nem mozdítja el. Belefúródott a földbe, de amikor ki akartam rántani nem engedett. Elő vettem az utolsó, megmaradt szúrófegyverem. Két kezemmel tenyerei felé nyúltam, és egyiket sikerült is átszúrnom. Egy fájdalmas kiáltás kíséretében rúgott le magáról. A földre estem, és mire felnéztem már ott ült véres, átszúrt kézzel rajtam, és nyakamhoz szorította a saját fegyverem élét. Nem bántott. Kezéből ömlő vére pirosra festette hajamat. Belenéztem a szemébe. Csillogott a vágytól, hogy kioltsa az életem. Egy igazi gyilkos tekintete.

-Én viszont nem akarlak kinyírni Hetes-mondta nemes egyszerűséggel. -Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, és elmondjam, igazad volt. Akármennyire is nem fűlik ez a fogamhoz. Szóval... sajnálom!-fejezte be a mondandóját, majd feldobta a kést a levegőbe, majd újra elkapta, de ezúttal az élénél, és markolatát nekem nyújtotta.

Felállva nekem nyújtotta a kezét. Könyökömre támaszkodva néztem ép kezét. Azon gondolkodtam mennyire lenne jó ötlet elfogadni. Dühös voltam rá. Naaaagyon. De azt akartam, hogy csatlakozzon a csapathoz. Végül úgy döntöttem, hogy megfogom a kezét, de ahelyett, hogy hagytam volna magamat felhúzni, inkább lerántottam magam mellé. Újból ráültem, és valamivel higgadtabban szóltam hozzá.

-Miért jöttél vissza Rover?-szegeztem neki a kérdést.
-Félre ne érts, imádom, hogy rajtam ülsz-kacsintott rám-, de jelen esetben jobb lenne, ha leszállnál rólam.
-Perverz-forgattam meg a szememet.

Leszálltam róla, és elindultam összeszedni az eldobált és elhagyott tőreimet. Rover a földön ülve, kezeivel kitámasztva önmagát figyelt, amíg én jobb lábamat jobban lenyomtam, két kezemmel megfogtam a földből kiálló gondosan kovácsolt, eszméletlenül éles tőröm, és nekifeszültem. Több másodperc is eltelt, mire feladta a küzdelmet, elengedte a talajt, én pedig jól hátraestem. Rover persze kiröhögött, de elég volt egy fenyegető harci állás, és a kedve lelohadt. Ezután az eltalált fa törzséhez léptem, amiben derékszögbe beleállt a fegyver. Ezt sokkal egyszerűbb volt kiszedni.