The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

3. fejezet 5. rész

-Miattad haltunk meg. Ha nem vagy olyan gyenge és gyerekes, még ma is élnénk. A te hibád az egész Kaeyear - hallom anyám szemrehányó hangját.

-Nem vagy elég erős. Kudarcot vallottam a tanításoddal - rázta a fejét lesajnálón Taymay, a nővérem.

-Hainnes volt a másik felem. Nélküle nem vagyok senki. És te megölted őt - vágta a fejemhez dühösen Mass.

-Nézz rám Kae! Démonnak hívtak az emberek a piros szemem miatt. Démon voltam én? Ártottam én valakinek? Nem. Egy ártatlant öltél meg - forgatta meg a kést a szívemben Screammy.

-Chsarytre fényes jövő várt, de te elvetted ezt tőle. Remélem kínoz a bűntudat - szólt apám.

-Nézz a szemembe! - ordított rám Sreammy, de a hangja hátborzongatóan mély volt. - Megérdemled a halált. Hogy tudd, mi min mentünk keresztül. Hogy érezhesd mit tettél belünk.

Erre riadtam fel. Az ágyamban feküdtem, izzadságtól csatakosan. Arcomon megállíthatatlanul csordogáltak le a könnyek. Én tettem. Jól mondják. Az egész az én hibám. És most már nem tehetek ellene semmit. Felültem, arcomat a tenyerembe hajtottam, és megállíthatatlanul sírni kezdtem. A visszafojtott, kilométeres magasságban felgyülemlett érzelmeim egyszerre nem bírták tovább, és mint egy ingatag építmény, egyszerre összeomlott az egész.

Kipattantam az ágyamból, takarómat és párnámat összetéptem. Felkaptam tőrömet az asztalról, és százszor a matracba szúrtam, mintha egy ember lett volna, akit meg akartam ölni. Ordítottam. Sikítottam. Sírtam.

-A te hibád - üvöltöttem magamnak, és hajamat kezdtem tépni.

Belepusztulok ebbe az egészbe. Nem tudok így élni. Nem vagyok elég erős hozzá. A sírástól már nem is láttam. Belekapaszkodtam az ágyamba és körmömet végig húztam a fán. Megborzongtam. Aztán hirtelen felindulásból belevájtam körmömet a bőrömbe, és meg sem érezve a fájdalmat, véresre kapartam a kezemet, combomat, de még az arcomat is.

De ahogy megláttam a piros vért, Sreamny édes szeme jutott eszembe, én pedig eget rengetően felsikoltottam a fájdalomtól.

Két másodperc múlva Rover belépett az ajtómon, és meglátva engem, azonnal mellém ült, majd ölébe húzott és szorosan átölelt. Csitítgatott.

-Mi történt? - vette fejemet kezei közé, és maga felé fordított.

Megráztam a fejem. Nem akarok róla beszélni. Gyenge vagyok. Itt sírok, mint egy öt éves. Szánalmas, amit csinálok. Egy kupac szégyen vagyok, nem több.

-Hagyj békén Rover! - hajtottam le a fejem, és újra bőgni kezdtem.

-Nem, amíg nem mondod el, mi a baj - emelte fel újra fejemet.

Már remegtem az idegtől. Fogaim vacogtak, de belenéztem a szemébe.

-Az én hibám. Én öltem meg őket - nyeltem egy nagyot. Rover nem szólt egy szót sem, csak újból átölelt. Fejemet a vállára tettem, úgy folytattam. - Ha nem szökök el aznap éjjel, nem lett volna bajuk. Ha nem vagyok olyan idióta, hogy kint maradok. Ha meglátom, hogy Les mindent tud, ha nem vagyok olyan vak, hogy ne vegyem észre, akkor most is élhetnének - sírtam a vállán.

-Sssss! Ne! Ne mondj ilyeneket! Nem te tehetsz róla. Nem tudhattad. Az az ember kegyetlenebb volt mindenkinél. Nem hallottad, hogy Hitlernek hívatta magát?

Erre felkaptam a fejem, és Roverre néztem.

-Nem hívatta magát annak - vettem egy nagy sóhajt.