The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

3. fejezet 12. rész

A következő egy hónapban minden este ide jártam le, mikor elegem volt valamiből. Legtöbbször Rover cseszte fel az agyam. Folyamatosan lökte az ellenséges dumáját, amitől kezdtem begolyózni. Egyre jobban utáltam. A hátam közepére sem kívántam a vele töltött pillanatokat. És mindezt miért csinálta? James miatt. Mert amikor lehetett, vele töltöttem a szabadidőmet, ami mondjuk ki, elég ritkán volt, tekintettel arra, hogy James tiszt lett a toborzók között, miután magabiztosabb és erősebb lett. Emiatt több időt kellett munkával töltenie. Én pedig látástól mikulásig az újoncokat képeztem ki.

Sello eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Talán a hírszerzőkkel ment terepre. Talán csak mindig más hálószobájában "aludt". Senki nem tudja.

Burnyls pedig... Ahh, róla ne is beszéljünk inkább. Folyton részeg volt.

Penelope nem volt képes fogadni, az előkészületekkel volt elfoglalva.

Így egyedül maradtam. Minden este lejártam ide. Eleinte edzeni. Minden fegyvert kipróbáltam. Erősebb lettem, mint valaha voltam. Aztán a shaolin botok eltörtek a kezemben, a kardokat elejtettem, a nyilakkal pedig nem találtam célba. Nem sikerült semmi.

Dühösen félredobtam az íjat, egészen a terem végébe, és tehetetlenül a hideg földre rogytam. Egyedül voltam egy óriási problémával, amit nem tudtam feldolgozni vagy elfelejteni. Egyedül, egy idegen, ismeretlen világban.

Elterültem a földön, és csak sírtam. Sírtam, ameddig voltak könnyeim. Pedig utáltam sírni. Sebezhetőnek éreztem magam miatta. De nem tudtam tovább visszafojtani őket. Nem éreztem magam többé erősnek. Nem voltam én már senki, csak egy megkínzott, kiszipolyozott test, ami valamilyen okból kifolyólag még mozgott, hiába volt belül üres. Egy idő után csak feküdtem a földön, megkövülten és csak a könnyeim szánkáztak lefelé az arcomon, mintha csak versenyeznének ki éri el előbb a földet.

A hideg márvány megnyugtatta kifáradt, remegő testemet. Hajam izzadtan terült el a padlón, mint egy legyező. Hangtalanul és mozdulatlanul meredtem a plafon felé és azt kívántam, hogy az egyik fegyver véletlenül essen le a falról és álljon bele a mellkasomba, ezzel mindent lezárva.

-Csak legyen vége! - suttogtam magamnak.

Jobb oldalra fordítottam a fejem, ahol egy karnyújtásnyira hevert a földön egyetlen barátom, mely kitartott mellettem, azóta, hogy nekivágtam ennek a sötét és kegyetlen útnak. A tőr, amit azon a szörnyű, véres estén szereztem. Imádtam és egyben utáltam azt a darab fémet. Mindig emlékeztett rá mit tettem, de mindig velem volt a bajban.

-Segíts! - kérleltem nyöszörögve.

Érte nyúltam. Ahogy a markolatára tettem a kezem, megszállt a nyugalom. Valami, mintha még utoljára adott volna egy kis erőt nekem. Egy szellem, vagy ahhoz hasonló.

Harcolj!

Azt akarta az a valami, hogy harcoljak tovább. Küzdjek. De én belefáradtam. Nem volt már erőm hozzá, még akkor sem, ha azt nyújt nekem. Felkaptam a kezembe a fegyvert, s bal tenyeremre egy R betűt véstem. Nem fájt. Pedig olyan mélyen véstem bele, hogy éreztem, a tőr hegye hozzáér a csontjaimhoz.

-Most vége lesz! - gondoltam magamban. - Újra láthatlak titeket, testvéreim.

Vettem egy mély levegőt, és beleszúrtam a kést a hasamba.

A hideg padló nyugtatóan fogott, mintha egy márvány ember karjaiban feküdnék. Vigyázott rám. Éreztem, ahogy elszáll belőlem az erő. Éreztem, hogy a lelkem kiemelkedik félholt testemből, de mielőtt ott hagyna engem, visszatekint rám. Én voltam, teljes páncélzatban, s felém nyújtotta a kezét.