The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

3. rész

Alig éreztem a lábamat, mikor felébredtem. Valószínűleg érzéstelenítőt fecskendeztek bele, és még nem múlt el a hatása.
Szememet lassan nyitottam ki. A fény elvakított, idő kellett, mire a szemem hozzászokott a hirtelen világossághoz.
Otthagyott.
Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.
Ostoba Kaeyear! Ez egy gyilkos. Mi mást tett volna szerinted? Kockáztatja a saját szabadságát érted? Néha nagyon naiv vagy.
A kép kitisztult körülöttem és megláttam Queline arcát.
-Ostoba vagy-visszhangozta gondolataimat.
-Maga meg áruló, beteges és szadista-vágtam vissza kapásból, amire egy prüazköléssel reagált.
-Azt hiszed örömömet találom fiatalkorú bűnözők időben való visszaküldésében? Csak hogy tudd, nem igazán-fintorgott.
Éreztem, ahogy lényem újra erőre kap. A düh táplálta. Lassan, de leginkább halkan feszegetni kezdtem a szíjaimat. Talán kinyírhatom ezt a nőt. Nagyon idegesített.
-Akkor mit keres itt?-sziszegtem a fogaim között.
-Ahhoz neked semmi közöd-állt elém egy fegyveres kopasz férfi, majd puszta kézzel pofán vágott, én pedig elájultam. Újra.

Mikor felébredtem két férfi lökött magától el, egyenesen egy közepes méretű, ablaktalan szobába.
A falak (,mint mindenhol) szürkén álltak, s mintegy rossz börtönfal zárt össze minket.
Középen nyolc ágy sorakozott, párnákkal és takarókkal.
A padlóról, ahova lelöktek csak az látszódott, hogy hat megsebzett, gyilkos társam a falnak dőlve, lábát kezével összefogva kucorog a hideg, zord falak társaságában.
Néma csönd.
Mindenki megtörten bámult maga elé. Ők is tudták ugyanazt, amit én. Utolsó pillanatainkat töltjük itt, ha minden igaz.
A rozsdás ajtó csikorogva megmozdult mögöttem, az ajtón pedig nem kisebb személy zuhant be, mint Rover Mylw.
Rámesett, így testének tömege hozzányomott a földhöz. A szuszt is kiszorította belőlem, alig kaptam levegőt.
-Helló Hetes-kacsintott rám azzal az átkozott kék szemével és alvadt vértől piszkos arcával.
Mivel nem kaptam levegőt inkább csak letoltam magamról, ami nem tűnt könnyű feladatnak, tekintettel arra, hogy izmos teste milyen nehéz volt. Akár egy szikla. Jellemtelen, erős, és mindemellett mozdíthatatlan.
-Mi ez a hely?-kérdezte, mikor felállt a viszonylag tiszta földről.
A kezemet nyújtottam felé, hogy esetleg engem is felsegíthetne így, hogy nem érzem a jobb lábamat, de ő csak furcsán ránézett kinyújtott kezemre, és belecsapott.
Ez most viccel, vagy tényleg képes volt lepacsizni velem? Elmeroggyant.
Megforgattam a szemem, és megpróbáltam egyedül feltápászkodni, de nem igazán sikerült fél lábbal.
Hirtelen egy kéz nyúlt be a látókörömbe. Seloma? Érdekes. Minden esetre elfogadtam a segítségét, belé kapaszkodtam, és hagytam, hogy felhúzzon.
-Köszönöm-biccentettem felé.
-Nincs mit. Láttam az egészet-jelentette ki.
Furcsán néztem rá. Mi a franc? Rendben, deee...
-Milyen egészet?-vontam fel jobb szemöldökömet.
-A meneküléseteket, hogy elkaptak téged és Rovert... azt, hogy bunkó volt az előbb veled. Mindent.
Eddig fel sem figyeltem Selomára. Észre sem vettem, hogy ott volt a folyosón. Ha jobban belegondolok pont előttem vitték el a műtőből, így teljesen helytálló az állítása. Azon kívül, hogy beleköpte a rágóját a felolvasó arcába, viszont nem maradt meg róla semmi.
Emiatt alaposan megnéztem magamnak.
Velem egymagas, de jóval vékonyabb. Szőke, vad haj, kék szem, elegáns, kecses, de törékeny végtagok, és ápolt bőr. Egyszerűen tökéletesen nézett ki, akárcsak az a nevetséges baba a múlt századból. Barbie, azt hiszem ez volt a neve. Szőrnyű egy játék, nem csoda, hogy betiltották.
Embert gyilkolt volna?-gondolkodtam el magamban.
Egy ostoba, üres fejű, kényes cicababának néz ki. Valami tévedés történhetett.
-Jól van a lábad?-kérdezte egy csepp gúny nélkül. A hangja idegességről, és aggodalomról árulkodott. Selymes, és magas hangja volt.
-Nem tudom-néztem meg magamnak a vádlimat. -Elég nehéz úgy megítélni, hogy nem érzem.
Seloma csak egy mosolyt eresztett meg, de az ráfagyott a képére.
Ezután újabb csönd állt be közénk.
Sántítva bicegtem az ágyak között. Körülnéztem a szobában. Semmi figyelemre méltó nem volt benne. Semmi árulkodó repedés, vagy bemélyedés, semmi olyan, ami a menekülés reményére adhat okot. Tényleg. Semmi.
A belső órám már rég elromlott, nem tudtam hány óra lehet. Ezt okozhatta az is, hogy -azt hiszem- napok óta nem láttam a napot, esetleg az, hogy semmi nem volt rendszerezve, amiből következtethetnék valamire, vagy akár az is, hogy szabadságom elvesztése óta többször is eszméletlen állapotba kerültem, ki tudja mennyi időre. Percek? Órák? Napok? Fogalmam sincs.
Mégsem ez nyugtalanított a legjobban. Hanem a többiek viselkedése. Nayke arcáról tisztán tükröződött a pánik.
Kicsi volt és megszeppent. Alig lehetett több 15-nél. Olyan... ártatlannak látszott.
Úgy döntöttem odaülök hozzá, hátha szóba áll velem.
-Szia Nayke!-szólítottam meg, miközben mellé kuporodtam.
-Szia, ööö...
-Kaeyear-biccentettem. Nem hibáztatom azért, hogy nem tudja a nevemet. Látszott rajta, hogy fél, és egyébként sem volt olyan könnyű megjegyezni, vagy kimondani a nevemet.
-Hogy kerültél ide?-kíváncsiskodtam.
Nem érdekelt, hogy milyen fiatal, az sem, hogy félt. Ha beszél róla talán jobban lesz. Ha gyilkos... akkor faggatni fogom. Ha nem... megvígasztalom.
-Én-én...-makogott. -Nem akartam. Nem gondolkodtam.-Nem mondom, gyorsan megeredt a nyelve. De szinte rögtön sírva is fakadt. Visszhangzott a szoba a hangjától. A többiek csendben figyeltek minket, ahogy suttogva beszélgettünk. Ennek ellenére minden szavunkat jól hallották. Azt is hallották volna, ha kitépem egy hajszálam.
-Nayke! Nyugodj meg! Mondd el, hogy mi történt!-nyaggattam.
-A-az apám. Ré-részeg v-volt. Ö-össze-ve-ve-verekedett egy pas-i-i-val. -Nayke szipogott, zihált és prüszkölt. Nem volt valami egyenletes a lélegzetvétele.
Kezemet a hátára tettem, és simogatni kezdtem. Nayke nagy levegőt vett, és letörölte könnyeit, de még mindig pityergett.
-Apám félholt volt, amikor rátaláltam. Odasiettem, és pofon vágtam a pasit, aki a kését fogva apám fölé tornyosult. Apám helyett belém szúrta a kését. Amint meglátott az a mocsok... -Újabb szemtörlés. -Meg akart... meg akart... e-erőszakolni-és megint sírni kezdett. - Rám támadt, de megszereztem a kését, és megöltem.
Egy percre lefagytam. De tényleg csak egy percre. Megsajnáltam ezt a kislányt, nem lehet könnyű ilyet megélni. Ha ez igaz, márpedig nem hiszem, hogy nem az, akkor Nayke a törvényeink szerint felmentést kapott volna.
Seloma leült elénk, majd a vörös Furyah is rágózva csatlakozott.
Honnan szerzett rágót?
Salvore, Burnyls, Rover és Mensel a szoba sarkaiban gondolkodhattak az élet értelmén.
Talán egy fél óra telt el Nayke nyugtatásával, amikor az ajtó zárja kattant, és újból meghallottam a csikorgást.
Egy szemüveges nő lépett be.
Egyedül.
Úgy tűnt nem félt tőlünk.
Az arca arroganciáról árulkodott, úgy állt, mint a feszület. Vigyázz állásban. Kezében egy tábla volt, néhány fontosnak tűnő papírral, és egy tollal.
-Üdvözöllek benneteket!-Csak egy szó. Sznob. -Amint bizonyára mind tudjátok, visszaküldünk titeket az időben. -A bejelentést fészkelődés követte. -Persze ez a folyamat nem ilyen egyszerű, egy hivatásos időutazónak évekig kell gyakorolnia, mire alkalmassá válik arra, hogy visszamenjen az időben. Ehhez képest maguknak egy hetük van a felkészülésre, amiből egy napot már elhasználtak. Edzeniük kell majd, és felméréseket teljesíteni. De ami a legfontosabb, hogy meg kell tanulniuk a szabályokat. Holnap kezdünk. Ételt kapnak, és minden egész órát jelezni fogunk a megbolondulás elkerülésének érdekében.
Ezek szerint előfordult már. Bíztató kilátások.