The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

II. 2. fejezet 4. rész

Az eső kopogását hallva legszívesebben álomra hajtottam volna a fejemet. Akármennyire is szerettem volna, nem tehettem. Este volt, Rover és Seloma pedig aludtak. Az őrködés sora pedig most, hogy jobban voltam, rajtam volt. Burnylst nem találtuk, de Rover azt mondta mielőtt elaludt volna, hogy a közelben van. 

Már egy órája lehettem ebben a barlang szerű sziklamélyedésben, amikor meguntam a tűz bámulását és Roverhez osontam. Elkezdtem átkutatni, hátha megtalálom nála amit akarok, de annyira apró volt, hogy gyakorlatilag akárhová rejthette. Végül a  bőr csuklópántja alatt találtam meg. Fogalmam sem volt, mégis hogyan rejthette oda, amikor bármelyik hevesebb viaskodásban kieshetett volna onnan, de biztos meg volt rá az oka, hogy nem máshova tette.

Az apró készüléket megkaparintva kitipegtem a barlangból, ki az esőbe, távol az alvó társaimtól. A barlang bejáratát fák takarták, de volt a közelben egy aprócska tisztás. Oda tartottam. Mikor odaértem, leültem egy sziklára törökülésben és elindítottam a lejátszót. Átugrottam néhány dalt, mire a hangulatomhoz megfelelő számot találtam. Leraktam az apró készüléket a lábam alá, hogy ne érje víz és hallgattam a hangokat. Szorosan becsuktam a szemem és az ég felé fordítottam az arcom. Próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy ne sírjak, de akaratlanul is lecsordult egy könny az arcomon. Az eső hideg könnyként követte a szememből elszökött meleg cseppet. Leszánkázott az arcomon és lehullott a kezemre. Ezt követte még ezer másik halk szomorúság.

Teljesen össze voltam törve. Már nem okozott örömet semmi. Sem Axl halála, sem Hellym, sem a Roverrel való kis játékom. Ebben a pillanatban csak az anyámat és az apámat akartam. Azt akartam, hogy nyugtató szavakat suttogjanak nekem, amitől erősebbnek érzem majd magam. Azt akartam, hogy a szemem láttára nevessenek. Azt akartam, hogy vacsorát főzhessek velük, amit majd kilencen eszünk meg. Azt akartam, hogy elmenjük a folyó partjára sétálni. Azt akartam, hogy éljenek. Őket akartam.

Megpróbáltam letörölni a könnyeimet és összeszedni magam, de azok egyre csak jöttek és jöttek, folyton folyvást, nem akartak megállni. Egyre idegesebb lettem ettől. Meg akartam szabadulni gyengeségem jeleitől, de lehetetlennek bizonyult. Felordítottam kínomban, de nem lett tőle jobb. Összetörve A kezem véres volt. Csak most vettem észre.

Annyira megijedtem, amikor megláttam a véres kezemet, hogy felsikítottam és leestem a szikláról. Megpróbáltam beletörölni a ruhámba. Alig láttam valamit a könnyeimtől és levegőt is alig kaptam bedugult orromon keresztül. Teljes ideg voltam. Fogalmam sem volt honnan jött ez a rengeteg vér. Csak annyit tudtam, hogy nem tudtam leszedni magamról, bármennyire is próbálkoztam. Végső elkeseredésemben előkaptam a késem és megpróbáltam azzal lepiszkálni a félig száraz vért bőrömről, de ez sem használt. Először nem fűlött hozzá a fogam, de tudtam, hogy nincs más lehetőségem. Ha el akarom tüntetni a kezemről a vért, radikális lépést kell tennem.

Már éppen beleszúrtam volna a csuklómba a pengémet, amikor egy kéz megállított a tettemben és kicsavarta a kezemből a fegyvert. Ijedten kaptam felé a fejem, fogalmam sem volt, mégis ki lehetett az.

A szőke lobonc megrángatott egy kicsit, hogy magamhoz térjek. Mikor látta, hogy a szemem ráfókuszált az arcára, vagyis felfogtam a jelenlétét, szorosan átölelt. Sokáig úgy tartott, térdeltünk a földön az esőben. Mikor elengedett már nyugodtabb voltam. Magam elé meredtem, megtörten. Nem mertem szólni egy szót se. Megalázottnak, kiszipolyozottnak és mind emellett gyengének éreztem magam.

-Mi ütött beléd? - suttogta Seloma.

Felemeltem vizenyős tekintetemet Selomara, de ahogy megláttam a szemében megbúvó sajnálatot inkább visszanéztem a kezemre. Meglepve konstatáltam, hogy eltűnt a vér róla.