The Past Of Sinners [BEFEJEZETLEN]

2. évad 10. rész

A bőr ruházat úgy simult hozzám, mint egy kisgyerek az anyjához mégis oly könnyed volt mint a nyári szellő. A Gregorral való közös pillanatok után mindent kikönyörögtem az undorító seggéből. Rover, Burn és Nayke velem lesznek az arénában. Kaptam egy jó kis fürdőt és egy normálisabb ebédet, majd egy új ruhát, ami már többet is fedett belőlem, nem csak annyit, amennyit kellett.

A fegyvereimet természetesen nem adta a kezembe és rendkívüli ügyességgel leste minden egyes mozdulatomat, nehogy valamelyik gyengébb pillanatomban megöljem, de persze erre nem volt semmi szükség, nem akartam megölni. Egyelőre.

Sokkal jobb terveink voltak vele. Hogy pontos legyek, a terv ezen részét Rover és Sello közös erőbedobással találták ki.

Húsz perc lehetett hátra a viadal kezdetéig és én még mindig Gregor iroda-szerűségében dekkoltam. Nem mintha annyira kedvem lett volna leölni néhány embert, akit elém állítanak, de szívesebben lettem volna megint a vérrel borított arénában, mint Gregor közelében. Még a XXII. századi viszonyokhoz képest is roppant jóképű volt, mások meg is őrülnének érte, de belülről úgy rohadt, mint egy avasodó alma.

Készen voltam az elém kerülő kihívásokkal szembe szállni, mind testileg, mid lelkileg. El akartam innen szökni, és ha minden a terv szerint halad, másoknak is lesz erre esélyük. De mélyen legbelül hiába hitetgettem magammal, hogy ez most mindennél fontosabb és valószínűleg fedezi a bűneimet, de tudtam, hogy ez nem így megy.

Az ajtó előtt álltam, Gregor mögöttem. Ha kilépek, kezdetét veszi a káosz, a harc, a vérengzés. Nagy levegőt vettem és lecsuktam a szemem még egy pillanatra. Hagytam, hogy Gregor fertelmes keze végig simítsa az oldalamat. Azt azonban már nem akartam megvárni, hogy közelebb is férkőzzön hozzám, tenyereimet az ajtó hideg lapjára helyeztem, majd befeszítve izmaimat kilöktem a nehéz fát. Leállíthatatlanul menetelni kezdtem a lepusztult, koszos folyosókon. Seloma tökéletesen ismertette az épület és a katakombák fontosabb részeinek alaprajzát, így remekül boldogultam az ablaktalan, föld alatti járatokban.

Végül vettem egy jobb kanyart, nyomomban tizenhárom emberrel és abban a pillanatban felmorajlott az arénában ülő közönség zaja. Burn és Rover hátrafordult a közeledő hangok hallatára, mindketten hidegvérű ábrázatot hordtak és karba tették kezeiket. Mintha az őrök körülöttük reszkettek volna, de nem vettem volna rá mérget. Azonban ahogy jobban felmértem a terepet, megtorpantam, majd ügyet se vetve a tucatnyi őrre, elkaptam Gregort az ingnyakánál és magamhoz húztam borostás arcát.

-Hol van a lány? - sziszegtem összehúzott szemekkel.

-Az aréna másik oldalán - válaszolt reszelős hangján, majd elégedetten elmosolyodott.

Azt hiszi ő fog győzni. Hogy akárhogyan is bosszant, úgyis ő jön ki nyertesként a játék végén, nem számít milyen erősen harcolok ellene. Azt mondják a való életben mindig a rossz fiú győz. Neki viszont fogalma se volt, hogy lehet akármilyen rossz fiú, engem utol se ér. Az a rengeteg őr, akikkel körbeveszi magát semmit sem érnek majd. Úgy vágok majd keresztül rajtuk, akár csak kés a vízen. A gondolatra elmosolyodtam.

Ellöktem magamtól az izmos férfit és a barátaim közé léptem. Ezúttal hatszor annyi őr volt itt, mint a múltkori harcomnál, így magabiztosan kezünkbe adták a fegyvereket.

Burn fegyverét két lesoványodott rabszolga cipelte, olyan nehéz volt. Burn könnyedén megfogta bal kezével és maga mellé állította. Pont akkora volt, mint ő. Félelmetes látványt nyújtott. Rover övére csatolta a két tomahawkját, baltáját pedig jobb kezében tartotta. Rám pillantott. Egy ördögi mosolyt vetett felém. Ő nem tudhatta, de ezzel a kis gesztussal olyan tüzet lobbantott fel, ami felért volna egy futótűzzel. A szenvedélyem mely oly halálos volt, most újból fellángolt, hála neki.