A 'The Guardian' nevű történetem afféle folytatása.:)
Axis már 100 éve sínylődik az ékkő fogságában. Patrick és Scarlett azóta már nem élnek és az unokáik lakják a házukat, gyermekeikkel. Az ékkő azóta a padlásra került amit a 17 éves Eric talál meg...
Démonnak lenni szívás. Én mondom nektek, megbánjátok ha annak álltok.
Mindig a jók győzedelmeskednek. A gonoszoknak, mint amilyen én vagyok, soha sem jár a boldog befejezés.
Na de kit is álltatok? Nem várhatom el a boldog befejezést, ha másoknak szenvedést okozok. Már pedig én határozottan ezt tettem.
A karma egy ribanc viszont, ahogy azt mondani szokás. Már pontosan 100 éve vagyok bezárva egy ékkőbe.
Hogy hogyan teltek a napjaim? Cöh. Sehogy. Tudod, milyen érzés semmit sem tenni 100 évig? Kimondhatatlanul szar. A legrosszabb az volt, hogy innen még gonoszkodni sem tudtam. Csak aludni és fülelni annak a reményében, hogy meghallok valami olyan hangot, ami segíthet rajtam. No de a padláson patkányok és csótányok hangján kívül semmi mást nem hallhatsz.
Vicces, mert amilyen hülye vagyok, a saját csapdámba estem. Meg akartam öletni az embert, akire "vigyáztam". Akinek egész életében szenvedést okoztam. De meg kell értenetek engem is. Kellett egy szolga és mivel sikerült az egyik őrangyalkáját a hatalmam alá vonnom, így úgy gondoltam, hogy majd őt is sikerülni fog. Tévedtem.
A neve Scarlett Morris volt. Gyönyörű és okos... de belül hihetetlenül sok szenvedést élt át, amit természetesen én okoztam. Büszke is vagyok magamra, ha érdekelne. Számtalanszor sikerrel járhattam volna abban, hogy meghaljon, de az angyalkái erősebbnek bizonyultak ellenem. Ők kaptak el és zártak az ékkőbe.
Utánna még kétszer láttam Scarlettet. Elbeszélgetett velem. Azóta gondolom, már nem él.
Biztosan tökéletes életet élt le így, hogy már nem voltam ott. Tudom, hogy élt és végül nem lett öngyilkos, hiszen leszármazottai vannak, akik ellepték a lakást. Gyermekek, unokák... már dédunokák is. Hallom őket nap mint nap innen fentről. Ja igen. Meg láttam Stump-ot, a férjét, mert ő hozott fel engem a padlásra. Azóta is itt vagyok.
Ide senki sem jön fel soha. Ha meg fel is jön, csak elraktározza a téli ruhákat és erre fele se pillant, ahol ez a doboz van. És már jelet sem tudok adni nekik, mint anno Scarlettnek, hogy vegyék kezükbe a követ. Egyszerűen nincs már elég erőm hozzá.
Már a remény is elveszett bennem, hogy valaha megtalál valaki. Legalább egyszer feljöhetnének takarítani vagy nem tudom... Lusta dögök.
Szóval ennyi lenne az én roppant izgalmas életem. Mondhatom: Felhőtlenül boldog vagyok itt. Ja. Igen. Minden király.
Aha...Kit álltatok? Szörnyű! Szörnyebb, mint maga a pokol. Azt sem tudom, hogyan bírtam ki annyi időt itt anélkül, hogy beleőrültem volna... De túlélő típus vagyok. Valószínüleg ezért sikerülhetett.
A jó hír viszont az, hogy itt sem öregedtem egy napot sem. Mármint hogy a külsőmön ez nem látszik meg.
Ordibálást hallottam lentről.
Ezek a hülyegyerekek mindig hisztiznek. Nem tudom, hány évesek, de idegesítő, vinnyogó hangjuk egyszerűen kikészít.
Általában csend van a házban, de most nagyon sok a hang lent. Talán valami családi összejövetel-izé van. Megint. Mert egy hónapban nem elég nekik egy. Na mindegy, legalább még hallok hangokat.
Veszekedés.
A "kedvenc műfajom".
Egy lány és egy srác. Őket már megszoktam, hogy ennyit veszekednek. Ha valakinek szoktam is hallani a hangját rendesen, azok ők ketten. Azt hiszem testvérek.
Ideges ajtócsapodás.
Na, ez is drámaian bevégződött.
Aztán valaki belerúgott valamibe és jó hangosan káromkodni kezdett.
Na ez már tetszett. Rég nem hallottam egy jó káromkodást, de ez zene volt füleimnek.
Lépcsőnyikorgás hangja.
Valaki fel akar jönni a padlásra?
Bevallom, izgatott lettem. Ritkán hallom meg, hogy nyikorog az a lépcső.
Valaki a zárral bajlódik. Valaki tényleg feljön ide.
Hevesen dobogni kezdett a szívem és úgy füleltem, mint még soha.
Az ajtó kitárul. Ezazz!
Hallom, hogy valaki bejön rajta, látni még egyelőre senkit sem látok. Azt is hallom, ahogyan körbejárja a helyiséget és azt is, hogy levert valamit, ami széttört a padló után való érintkezéssel.
Káromkodás. Ez egy fiú hangja.
És akkor végre megtörténik a csoda: a fiú fogja magát és leül a doboz mellé. Térdeit felhúzza, átkarolja a lábait és rá hajtja fejét. Csak fekete hajkoronáját látom így, de azért visszafolyott lélegzettel nézem őt.
Gyerünk emeld fel azt a nagy fejedet és szedj már ki innen!
És mintha hallaná a gondolataimat: hirtelen felnéz. Fel akar állni, de beveri könyökét a dobozba. Bele pillant.
Jó sokáig nézi, szeme az ékkőre is rátéved, majd a többi dologra, ami még a dobozban van mellette.
Látom a szemeit. Kékek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aztán hirtelen belenyúl, én meg már érzem a szabadság édesen hívogató szavát...
