All hail my demon (Sequel to 'The Guardian'-hungarian)//befejezett//

26.-Eső

*Axis*

Nem tudtam semmi másra gondolni, csak Ericre. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Deux gyakorlatilag elvette tőlem csak azért, hogy feleségül vegyem a nővérét. Ez a legelvetemültebb dolog, amit valaha is tehetett volna.

Nem értem őt...

A legjobb barátom volt néhány évszázada, már-már a saját testvéremnek tekintettem. Együtt nőttünk fel. Elválaszthatatlanok voltunk...

És most ide jutottunk.

Ide, hogy ezt műveli velem.

Lehet, hogy én változtam meg, de nem helyes amit tesz. Nem miattam, hanem Eric miatt. Őt nem kellene belekevernie ebbe az egészbe.

Felsóhajtottam, majd az oldalamra fordultam az ágyamban.

Mit tehetnék?

Vegyem el Alanat?

Bízhatok annyira Deuxban, hogy valóban békén hagyja Ericet?

Eric...

Nem tehetem ki ennyi veszélynek. Nem maradhat ezzel a pszichopatával. Semmiképp.

De nem tehetem meg vele, hogy feleségül veszem Alanat.

Az jobban fájna neki, mintha Deuxal maradna.

És én sem bírnám elviselni. Nem tudnám elviselni, ha miattam szenvedne.

Felültem az ágyban és a fejemet fogtam.

Nem ülhetek tétlenül. Ki kell találnom valamit minél hamarabb. Meg kell mentenem Ericet.

Mivel nem jutott eszembe semmi, visszafeküdtem az ágyra és behunytam a szememet. Nem aludni akartam, arra képtelen lettem volna. Csupán annyit tettem, hogy felidéztem lelki szemeim előtt, szerelmem minden porcikáját. A gyönyörű ajkait, a hold sápadt, finom bőrét, a tökéletes testét és csodás, tengerkék szemeit...

Percek múlva azt éreztem, hogy valaki átöleli a derekamat.

Szemeim azonnal felpattantak.

- Cssst! - suttogta valaki a fülembe, majd belefúrta az arcát a nyakam hajlatába. - Csak én vagyok az, Axis.

A szívem gyorsabban vert, mint egy gőzgép, ahogyan meghallottam Eric hangját.

- Eric... - lábadtak könnybe a szemeim és azonnal felé fordultam. Valóban ő volt az és mosolyogva fürkészte a tekintetemet.

- Hogy kerülsz... ide?

Eric felült az ágyamban, majd fölém hajolt és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.

- Nem maradhatok sokat. - mondta. - Kiszöktem.

Megérintettem az arcát és elmosolyodtam. Az első könnycseppjeim kicsordultak.

- Miért sírsz? - kérdezte meglepetten.

- Mert olyan gyönyörű vagy. - suttogtam. - És mert kimondhatatlanul szeretlek.

- Én is szeretlek! - csókolt meg ismét.

- Maradj itt! Könyörgöm! - ültem fel én is, így egy magasságba kerültünk.

- Nem lehet... - rázta meg a fejét. - ...és ezt te is tudod.

Becsuktam a szemeimet.

- Hé... - érintette meg az arcomat. - Mi lenne, ha csak kiélveznénk a pillanatot? Hisz azért vagyok itt. Miattad.