All hail my demon (Sequel to 'The Guardian'-hungarian)//befejezett//

22.-A baleset

*Axis*

Nem tudtam melyik kórházba kellene mennem, de csak a megérzéseimre hagyatkoztam és kirohantam az utcára, majd át a városon, olyan gyorsan, ahogyan még soha eddig az életem során.

A szívem a torkomban dobogott és iszonyatosan féltem, hogy valami nagyon komoly dolog történt Eric-el.

Ha elveszítem őt, elpusztítom ezt az egész világot...

Az emberek számára teljesen láthatatlan voltam és néhányszor majdnem elgázoltak az utcán, de szerencsére a reflexeim még a régiek és különben is halhatatlan vagyok...egyelőre.

Hamarosan elértem a Központi Kórházat, ahol egyből a recepcióra rohantam. 

Áthajoltam a pulton, megnézni a recepciós nő jegyzettömbjét, ahol a nemrég beszállított emberek neveinek listája volt feltüntetve és néhány pillanat múlva meg is találtam ami érdekelt:

Morgan, 124-es kórterem

Több se kellett nekem, rohantam is. Nem vártam meg a rohadt lassú liftet amely tele van izzadt, beteg  emberekkel, hanem inkább felszaladtam három emeletnyit, ameddig megtaláltam a termet.

Berontottam az ajtón, minden előzetes nélkül.

És ott volt.

Ott volt Eric.

Szemeiből folytak a könnyek.

Csak álltam ott és néztem őt, mintha cöveket vertek volna belém...

Annyira fájt így látnom, hogy egyszerűen képtelen voltam megszólalni.

Aztán egy idő után észre vett.

Rám nézett, nagy szemekkel.

Néhány pillanatig tartottuk a szemkontaktust.

- Axis... - suttogta.

És abban a percben kapcsoltam.

Azonnal odarohantam hozzá és ölelő karjaimba zártam.

Ekkor már mindenki számára látható voltam: a szülők és a bent lévő ápolónő számára is.

De egyszerűen nem érdekelt. Úgy szorítottam magamhoz Ericet, mintha a legnagyobb kincs lenne ezen a világon. Hát az is volt.

Senki sem szólt egy szót sem. Olyan csend telepedett a szobára, mintha a templomban lennénk.

- Mi történt? - suttogtam a fülébe, még mindig a karjaimban tartva őt.

- E... elütötte egy kocsi. - fúrta bele az arcát a vállamba. - Kómában fekszik és...

Nem kellett befejeznie a mondatot ahhoz, hogy rájöjjek mi történt...

...Emma élet-halál között lebegett. 

*Eric*

Mire elengedtem Axist, észrevettem, hogy kettőnkön és Emmán kívül már senki sincs bent a teremben.

Nem tudom, anyáék mit feltételeztek erről az egész jelenetről, hogy észrevették-e hogy köztem és Axis között több van, mint barátság, de abban a pillanatban nem volt időm ezen gondolkodni.

Leültem az Emma ágya melletti székre, majd megfogtam az ikertestvérem kezét és megszorítottam.

- Ne halj meg... könyörgöm, ne halj meg...! - suttogtam könnyek között. - Szükségem van rád...