All hail my demon (Sequel to 'The Guardian'-hungarian)//befejezett//

Epilógus

*Eric*

Fekete, kötött pulcsimban átrohantam az új házon, egészen ki a verandára. Bár erősen fújt a szél és össze-vissza rángatta sötét hajamat, mégis egy hatalmas mosollyal az arcomon szívtam be a sós levegőt a tüdőmbe.

Boldog voltam.

Hirtelen kezeket éreztem meg a derekamon és finom ajkakat a nyakam körül, amelyek hamarosan a fülembe suttogtak:

- Tetszik?

Becsuktam a szemeimet és elmosolyodtam.

- Tökéletes. - jelentettem ki magabiztosan, majd a felé az ember felé fordultam, aki a mindenemnek számított ezen a világon.

Szemei megtartották a karmazsinvörös néhány foltját, de mára már inkább sötétbarnának számítottak. Bevallom, nagyon hiányzott az a gyönyörű szín, de nem számított addig, ameddig velem lehet.

Gyengéden megfogtam az arcát és lágy csókot leheltem az ajkaira.

- Szeretlek! - suttogtam.

- Én jobban! - suttogta ő is, majd karjaiba zárt.

Így ültünk néhány pillanatig, majd Axis úgy gondolta, átugrik a korláton.

- Kapj el! - nevette el magát, majd elkezdett szaladni mezitláb a homokban, a tenger habjai fele.

Szórakozottan megráztam a fejem, majd én inkább a lépcsőt választva utána rohantam.

Axis hihetetlenül gyorsan rohant, de úgy tűnik én alábecsültem magam, ugyanis képes voltam tartani vele az iramot. Most, hogy már nem bír természetfeletti képességekkel, nem tud mindenben lekörözni.

Hamarosan elkaptam: a hátára ugrottam, mire elveszítette az egyensúlyát és mindketten a langyos, puha homokra estünk.

Fölé tornyosultam és megcsókoltam.

Már 3 év telt el azóta, hogy együtt vagyunk és végre eljutottunk arra a pontra, hogy sikerült összeköltöznünk. Nem volt egyszerű megkeresni a pénzt erre a gyönyörű, tengerparti házra, de mindketten nagyon szerettük volna megkapni és kemény munka árán sikerült is.

Axis feltápázkodott, majd a szemeimbe nézett.

- Valamit... mondanom kell! - bökte ki.

A hugom jól van. Rendszeresen látogat minket. Már nem Ashtonnal jár, hanem egy Chris nevű fickóval, aki úgy kezeli őt, mint egy igazi hercegnőt. Nincs gondja az életben. Szerintem ezt is Alananak köszönhetem.

Ha már róla esett szó, ő is megházasodott, valami démonnal az Alvilágból. Amióta nincs Deux, neki is könnyebb az élete. Még mindig ugyanolyan gyönyörű és halhatatlan, mint hajdanán. És ennek nagyon örülök.

- Mi az? - kérdeztem aggodalmasan, a homokon térdelve és a szemeibe nézve.

Láthatóan eléggé ideges volt.

- Eric én... vagyis mi... már egy jó ideje együtt vagyunk.

- Aha... - biccentettem. Valamiért urrá lett rajtam a pánik.

Felsóhajtott.

- És mindezidáig remekül elvoltunk. Boldogok vagyunk, működik a kapcsolatunk meg minden...

Ijedten néztem rá.

- De én... én úgy gondolom, hogy eljött az idő arra, hogy új szintre emeljük a kapcsolatunkat.

Remegő kézzel nyúlt a nadrágja zsebébe, ahonnan egy kagylót kotorászott elő és a kezembe nyomta.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Csak nyisd ki... - mondta zavartan.

Bólintottam, majd úgy tettem, ahogyan mondta.

Valami kiesett a kagylóból, egyenesen a homokra, a térdem elé.

Felvettem és a szememhez emeltem.

A szívem automatikusan felgyorsult.

Egy gyűrűt tartottam a kezemben.

- Eric... - nyelt Axis egy hatalmasat - ...hozzám jössz?

Hitetlen szemekkel néztem az apró tárgyra. Majdnem elsírtam magam ott. Alig bírtam megszólalni.

- Hát te... tiszta hülye vagy! - bukott ki belőlem, majd nevetni kezdtem.

Láthatóan nem értette, mivel lelombozódottnak tűnt.

- Hé! - érintettem meg az arcát. - Nézd, az az igazság, hogy... - vettem ki egy fekete dobozkát a farmerem zsebéből.

- Te szivatsz? - kerekedtek el a szemei. - Most kurvára te is...

- Axis, - nevettem fel - hozzám jössz?

Meg sem bírt mukkani döbbenetében.

- Hát... izé... én kérdeztelek előbb! - adta be a durcit.

Elnevettem magam.

- Igen. - válaszoltam.

- Igen. - mondta ő is, majd átölelt.
Hallottam ahogyan szipog.

- Csak nem sírsz? - engedtem el.

- Én csak... - vigyorgott könnyes szemekkel.

- Te csak?

- Én csak annyira szeretlek! - fogta meg az arcomat, majd megcsókolt. - Azt hiszem nem kell elmondanom, mennyire boldoggá tettél most, Eric. - mosolygott.

- Te is engem! - vigyorogtam. - Pedig rettegtem. Azt hittem, hülyeségnek fogod tartani. - vallottam be.

- Dehogy! - rázta meg a fejét. - Ez a lehető legjobb ötlet! - jelentette ki, majd egymás ujjaira húztuk a gyűrűt.

Közelebb húztam az arcát, majd megpusziltam a homlokát.

A nap már lemenőben volt, mi pedig összekulcsolt kezekkel néztük a hamarosan eltűnni készülő lángnyalábokat.

Boldog voltam.

Boldogabb mint valaha.

Addig csókoltam őt, ameddig le nem ment a nap és a tenger habjai nem érintették a lábujjainkat.

- Menjünk be! Fázom. - kérleltem.

Elmosolyodott.

- Ezt mondtad akkor is. - jelentette ki. - Amikor először csókoltalak meg.

- Tudom. - bólintottam.

Elmosolyodott.

Felállt a homokról, majd kéz a kézben sétáltunk vissza a házba, mostmár hivatalosan jegyesekként.

Ez egy tényleg nagy lépés a kapcsolatunkban.

De egymásnak voltunk teremtve, ezt mindketten tudjuk.

Ő a lelki társam.

És tudom, hogy mással soha nem lehetnék boldogabb, mint vele.