Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

1.

A nevem Brooklyn. De szeretem, ha csak Brooke-nak hívnak. 

Lassan 18 éves leszek. 

Családnevem is van természetesen, de azt csak az után árulom el, miután megismertétek az előtörténetemet.

Nos, akkor vágjunk is bele.

Azt hiszem, az életem legelső része nem a legjobban alakult.

Pedig szerető családom volt. 

Azaz, lett volna.

A szüleim egy repülőszerencsétlenségben haltak meg amikor még csak három hónapos voltam, engem maguk után hagyva.

Nagy-Britanniában nőttem fel, azon belül is Liverpoolban. 

Vagyis...itt voltam árvaházban. 15 évig.

Amikor a baleset történt, a nagyim vigyázott rám, aki amikor meghallotta, hogy szeretett fia és a neje meghaltak, nem bírta a nyomást és agyvérzést kapott. Mivel más rokonaim nem voltak, az állam lett a gyámom, döntésük szerint pedig árvaházba kerültem. 

Nem mondanám, hogy fergeteges életem volt. Az egész hazugság lenne. Az árvaház számomra egyenlő volt a pokoli kínszenvedéssel.

 Az első öt év volt a legnehezebb, de lassan az idő elteltével kikupálódtam. Az ott töltött 15 évem alatt megtanultam, hogy ne bízzak meg mindenkiben. Hogy ne tűnjek ki a többiek közül, de szürke kisegérként is mindig figyeljek a körülöttem lévők mesterkedéseire. A jeleikre. Megtanultam futni ha kellett, elbújni, hallgatózni és hazudni. Megtanultam, hogy csak az erősek maradnak életben, a gyengéket eltiporják. És ez nem tetszett. Nem volt fair. Nem volt az, hiszen a gyengék nem tehetnek arról, hogy képtelenek harcolni. Hogy képtelenek elég erőt összegyűjteni és szembe szállni másokkal. Mindig próbáltam a gyengéken segíteni, ahányszor és ahogyan csak tudtam, legtöbbször csendben, szerényen, hisz nem tűnhettem ki. És nem is akartam kitűnni. Akkor még nem tudtam, de mostmár úgy érzem, ebben nagyonis hasonlítok a nevelőapámra.

És igen, most jött el az a pillanat, amikor beszélhetek nektek a családomról. A jelenlegi családomról, akik örökbe fogadtak engem mindjárt három éve.

15 voltam. 15 voltam, amikor Liverpool legelhagyatottabb negyedének legmélyén, az árvaházam ajtaján belépett két nem mindennapi személy: Steve Grant Rogers és James Buchanan Barnes.

Ki gondolta volna, hogy ezt a két kedves "urat" egyszer majd az apáimnak nevezhetem?

Igen, jól olvastátok.

A sok árva gyerek közül, ők engem választottak.

Engem, a 15 éves, reményvesztett Brooklyn-t.

Soha nem felejtem el azt a percet, amikor Steve odasétált hozzám. Igazság szerint minden gyerekhez odasétált.

"-Szia!-mosolygott rám kedvesen, majd leült az ágyam szélére.

-Jó napot!-köszöntem illedelmesen.

-Steve Rogers vagyok!-nyújtotta nekem a kezét.

-Tudom.-fogtam vele kezet szerényen. -Te vagy Amerika Kapitány.

Elmosolyodott.

-Mi a neved?

-Brooklyn.-feleltem.

A nevem hallatára még jobban felderült az arca.

-Így hívják a helyet is, ahol egész életemben éltem. Brooklyn. New Yorkban van.

Bólintottam.

-Jártál már ott?-kérdezte.

Megráztam a fejemet.

Steve elmosolyodott, majd megsimogatta a fejemet.

-Akkor azt hiszem, hamarosan fogsz.-jelentette ki."

Nos igen, nem tudtam, hogy ezt komolyan gondolja.

De komolyan gondolta.

Így lettem örökbe fogadva.

Steve és Bucky örökbe fogadtak.

Kirántottak engem a kemény, zord, rideg, sötét árvaházból és magukkal vittek a fényűző Amerikába.

Hogy megbántam-e?

Egyáltalán.

Bár az első 10 hónap kemény megpróbáltatás volt számomra. Főleg hogy azért, mert először azt hittem, csak a nevem miatt fogadtak örökbe. Tévedtem. De ezt majd máskor megtudjátok.

Tudniillik, egész szerény vagyok. Ha kell, akkor kitátom a számat, ám máskor csendben meglapulok.

Így volt ez az örökbefogadásomat követően is.

Alig beszéltem az újdönsült szüleimmel ,de ha meg is tettem, azt is nagyon formálisan vittem véghez és nem mertem kérni tőlük semmit.

10 hónap után viszont már valahogy elkezdtem nyitni feléjük, míg már egy idő után úgy neveztem őket, ahogyan a gyerekek szokták a szüleiket.

Mivel két férfiról beszélünk és én mindenképp szerettem volna hogy tudják, mennyire fontosak lettek nekem, ezért különböző módon szólítottam őket:

Bucky-t úgy, hogy apa.

Steve-et meg úgy, hogy apu.

Nem nagy különbség, de tetszett nekik az ötlet.

Másfél év után már olyan volt, mintha a kezdetektől egy család lettünk volna.

Steve és Bucky mindent megtettek annak érdekében, hogy mindenem meglegyen és hogy jól érezzem magamat. 

Iskolába irattak, ahol megismerkedtem a mostani legjobb barátnőmmel, Debbie Todd-al. 

Összeismertettek a barátaikkal, azaz a Bosszúállók nagy részével, mint Natasha, Clint, Tony, Thor, Wanda, Bruce, Sam, James és Vízió. Mindannyiukat nagyon szeretem egytől egyig, főleg Natashát, aki egyben a nagynéném is és titokban megtanított pár harcfogásra. Azt mondta, látja a gyermekkori önmagát bennem és azt, hogy elszánt vagyok.

Szóval íme, ez vagyok én: Brooklyn Barnes-Rogers. Amerika Kapitány és a Tél Katonájának fogadott lánya.

Hogy zavart-e a tény, hogy a szüleim híresek? 

Nem. Én ez idáig is hősként tekintettem rájuk. Igen, Buckyra is. Hiszen gyakorlatilag átmosták az agyát és kényszerítették mindenre. Nem tehet semmiről. Csak rosszkor volt, rossz helyen. Valójában hatalmas szíve van.

Hogy zavart-e a tény, hogy melegek?

Egyáltalán nem, még csak a fejemben sem fordult meg soha, hogy gyűlölködjek emiatt. A valaha létezett legédesebb párnak tartom őket és a történetük mindig lenyűgöz, valahányszor újra elmesélik nekem. A kedvenc részem az, amikor elmesélték, hogy Steve-nek tetszett Peggy Carter és Bucky titokban mennyire féltékeny volt mindig a lányra. Na de...hogyan lett végül "Stucky"? Azt majd egy másik alkalommal elmesélem.