Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

52.

Remegő kezeimet bámultam szüntelenül. A New York-i szentély lépcsőjén ücsörögtem így már vagy negyed órája, arra várva, hogy Strange visszatérjen valami megoldással. 

Egy hónap. Egyetlen egy hónapig volt nyugtom. Azt hittem, Zero Saltzman elfogásával az én szenvedésemnek is vége szakadt, holott csak most kezdődött el az igazi szenvedés. Azt hiszem, talán egy héttel ezelőtt lehettem utoljára jól, aznap amikor Lexievel beültünk a Starbucksba beszélgetni kicsit. Aznap minden olyan kiegyensúlyozottnak, reménytelinek tűnt. Most pedig ismét kezdtek magával rántani a sötétség bugyrai...

A bejárati ajtó kivágódott a következő másodpercben és Peter rohant be, megtorpanva, amikor meglátta hogy a lépcsőn ülök. Valószínűleg siethetett, mivel zihálva támaszkodott meg a térdein pár másodperc erejéig, majd megpróbált felsietni a fokokon, de időben megállítottam.

- Maradj odalent! - kértem. - Nem tudom mi ez és nem akarom még csak véletlenül sem rád zúdítani! - kulcsoltam át a térdeimet, ő pedig bólintva lépett vissza, le a lépcső aljára.

- Mi történt? - kérdezte.

Becsuktam a szememet, mintha így képes lettem volna elűzni azt a hülye emléket a fejemből. Kicsit a lelkembe vájt a dolog, nem tagadom. Azért, mert megállíthattam volna, ha éberebb vagyok.

- Itt lebegtem, szokás szerint - motyogtam Peter felé. - Már majdnem az ötödik óránál jártunk, amikor hangokat kezdtem el hallani. Suttogó hangokat. Mintha valaki arról próbált volna meg meggyőzni, hogy hagyjam abba amit csinálok és szálljak le. Küzdöttem ellene, Peter. Legalább húsz percen keresztül viaskodtam a hangokkal. Strange azt mondta, hogy kívülről semmi sem látszott meg rajtam, egyetlen mozdulat, egyetlen idegrángás sem. Pedig odabent ordítottam. Ordítottam, hogy elnyomjam a suttogást.

- Mit suttogtak neked?

Kinyitottam a szemem, de kerültem a tekintetét. A csuklómat kezdtem el masszírozni, majd sóhajtva, remegő hangon válaszoltam neki.

- "Öldd meg a varázslót!"

Peter sok ideig hallgatott. A lépcső korlátjába kapaszkodott, láthatóan fogalma sem volt hogy mit mondhatna. Én sem tudtam volna mit mondani. Annyi heti gyakorlást a kukába dobni emiatt...

- Kibillentem az egyensúlyból és a bennem lappangó energiák egyenesen Wongot találták el - tettem hozzá. - Nem lett komolyabb baja, de rémisztő volt az egészet átélni! - borzongtam meg. - Azóta itt ülök. Strange megoldást próbál keresni erre. De ha engem kérdezel, kétlem, hogy bármelyik ősrégi könyvében szó lenne olyasféle mágiáról, ami odafentről jött! - mutattam felfelé, a galaxisra asszociálva ezzel, mire Peter egyetértően hümmögni kezdett.

- Az alvás sem segítene? - kérdezte a fiú. - Lehet csak kimerült vagy, ilyenkor az agyad mindenféle trükköket plántál az agyadba. Mint a pasasnak a Harcosok Klubjában!

Alapjáraton elmosolyodtam volna a hasonlaton, de most komoly volt az aggályom.

- De abban a srácnak valahol mélyen a pusztítás volt a vágya. Mi van akkor, ha az én hangjaim is azok a hangok, amikre a lelkem mélyén a leginkább vágyom?

- Gyilkolni? - vonta fel a szemöldökét Peter. - Ez nem hangzik Brooklyn Barnes-Rogersként!

Megráztam a fejem.

- Mert nem is a saját vágyamra gondoltam. Hanem az... övére!

Peter értetlen arcot vágott.

- Kire gondolsz?

Összeszorítottam ismét a szemem.

- Néha úgy érzem, hogy ami bennem van az eleven. Hogy fojtogat és körülöleli a testem minden apró részecskéjét. Ő akar gyilkolni, Peter. Az erő ami bennem van! Ő akarja azt, hogy én mindenkit...