Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

54.

Az erdő mélyén, csendesen meghúzódva egy lombos fa árnyékában, jobb hatással volt rám, mint gondoltam volna. A madarak csicsergése, a közelben csobogó patak moraja és a természet közelsége megnyugtatta a kavargó gondolatokat, s csak becsukott szemmel, elengedve magam engedtem a hatásoknak, hogy belém hasítsanak. A tűlevelek erős illata, az alattam elterülő föld tapintása, a kellemes, arcomat melengető szellő helyrehozott egy kicsit, annyira legalábbis, hogy végre eltűnjön a sötéten gomolygó füst a kezemről. Becsuktam a szemem és csak elvesztem a természet ölelésében, a gondoskodásában. Talán tényleg erre lett volna igazán szükségem: néhány hetet eltölteni egy erdőben, teljesen egyedül, mindenféle emberi kontaktus nélkül. Tudtam, nem volt helyénvaló amit tettem, legalábbis a szüleim, a barátaim és a Bosszúállók értékrendszere szerint, de nem érdekelt: rá kellett jönnöm arra, hogyan tartsam kontroll alatt az erőmet. Ha más nem tudott segíteni, akkor magamnak kellett megteremtenem a körülményeket hozzá.

Néhány óra ücsörgélés után, amikor a szívem már visszatért a rendes, dobogó mivoltába, megindultam a patak felé. A száraz ágak megrezzentek, ahogyan a mohás útón haladtam végig. A körömcipőm nem volt teljesen ideális az erdőben való kóborláshoz, így néha el-elcsúsztam, de sikerült mindig megtartanom az egyensúlyt. A patak nem volt messze, körülbelül hatszáz méternyit tehettem meg odáig. A víz habzodva áramlott végig a mederben, én pedig leguggoltam, hogy megérintsem a vizet, amely hűvös volt, de a szándékomhoz éppen ideális. Gyorsan megmostam az arcom, majd próbáltam kivenni a tükörképemet a vízben. Bár a sodrás miatt nem láthattam sokat, az világossá vált számomra, hogy az arcom nem éppen egy leányálom: a szempillaspirálom a szemem alatt sötétlett, az aggodalom és a félelem ráncokkal áldotta meg a homlokomat és olyan sápadt voltam, akár egy ötszáz esztendős kísértet. Nem voltam a régi önmagam. És ez már fizikailag is meglátszott.

Az erdő felé fordítottam a fejem, ahonnan éles hangok jelezték, hogy valaki közeledik. Tudtam, hogy még nincs a közelben, hiszen képes voltam az éles hallásra, s így legalább öt kilométeres távban képes voltam meghallani bármit. Erre a hangra viszont azért lettem különösen figyelmes, mert tudtam, hogy kitől származik: ezt a mechanikus szárnysuhintást bárhol felismertem volna. Ehhez nemsokára egy motorbicikli hangja is társult, mire dobogó szívverések között szökkentem talpra és a folyó sodrásával ellentétes irányba kezdtem el rohanni. Tudtam, hogy engem keresnek, hogy utánam jöttek. De nem akartam senkit sem látni vagy hallani, nem akartam senkivel sem beszélni és legfőképpen nem akartam senkit sem bántani. 

Rohanás közben átkozódtam egyet a hülye körömcipőválasztás miatt, amely meggátolt abban, hogy gyorsabban haladjak. Aztán bevetettem magam az erdő sűrűjébe, mivel tudtam, hogy így talán esélyem lehet arra, hogy a jelenlétem ne tűnjön fel senkinek, hogy felszívódjak, hogy eltűnjek, hiszen a patakparton túlságosan nyílt terepen maradtam volna. A tűlevelek folyamatosan az arcomba csapkodtak, pókhálók egész seregén verekedtem át magam és már éreztem, hogy lassan kiköpöm a tüdőmet, de nem állhattam meg, nem akkor és nem ott, nem abban a pillanatban. 

Az erdő egy sziklásabb, kanyargósabb részére érkeztem, s a cipőm miatt muszáj volt lelassítanom. Így már csak szapora lépésekkel, gyors tempóban haladtam és próbáltam nem félrelépni és megrántani a bokámat vagy egyéb izmomat általa. Megkapaszkodtam a közeli faágban majd leereszkedtem egy kisebb lejtőn, ám az ág annyira gyenge volt, hogy eltört, én pedig a fenekemre zuhanva csúszkáltam le a lejtő aljára, feltépve a harisnyámat és összepiszkolva a szoknyámat. Szisszenve álltam fel majd sepertem le magamról a koszt, ám mire megfordultam, hogy tovább haladjak, a motorbicikli már ott állt előttem, búgva, az ülésen pedig egy stílusos frizurájú, napszemüveges férfi nézett rám. Régi ismerős. Én hülye! Ameddig a lejtőn szerencsétlenkedtem, nem figyeltem oda a hangokra, nem csoda, hogy rám talált!