Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

32.

- Biztosan jól vagy? - kérdezte a vaksötétben, miközben a plafonjára felragasztott világító csillagokat bámultuk az ágyában fekve.

- Nem - suttogtam, majd megpróbáltam elhessegetni a nevelőszüleim arcát a gondolataimból. Annyira vegyes érzéseim voltak, fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék.

Debbie felült, majd felkapcsolta az éjjeliszekrénye lámpáját, mire gyér fény járta be a helyiséget, megvilágítva a pici, ám annál zsúfoltabb szobát, amely a legjobb barátnőm rezidenciájának számított.

- Nem kell magadban tartanod, Brooke. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

A kezembe temettem az arcomat. Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom neki mindent, de nem tudtam megállni. Ő volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül bíztam. Ő meg persze Peter. Oh, Istenem, Peter...

- Így is veszélyes, hogy tudsz mindenről - suttogtam. - Meg hogy itt vagyok. Saltzmannak robotjai vannak, megtalálhatna itt simán engem.

- Ne aggódj, ide nem juthat be - mondta Debbie. - Egy nagyon kedves, nagyon furcsa nevű fekete pasas állított be ide aznap, amikor megmentettél a pszichopata Saltzmantól. Vele volt egy Ross nevű fickó is és valami Vakondiából hoztak egy ilyen védőpajzsot a házra. Ergo ide be nem teheti olyan a lábát, akit én nem szeretnék - magyarázta.

Egy pillanatra elmosolyodtam, már csak a Wakanda helyett mondott Vakondia miatt is. Örök hálám T'Challanak és Rossnak, amiért megvédték Debbiet akkor, amikor én nem voltam képes rá.

Felültem én is, majd a falnak döntöttem a hátamat és szembenéztem Deb-el.

- Nem vagyok méltó a barátságodra - suttogtam. - Napok óta nem voltam suliban, fel sem hívtalak meg semmi, ki sem mozdultunk... Miért segítesz nekem mégis?

Debbie olyan arcot vágott, mintha idióta lennék.

- Brooklyn, veszélyben forgott az életed és még most is veszélyben forog! - tájékoztatott. - Annyi kellett volna, hogy nyilvános helyen megjelenj vagy hogy felhívjalak és már rég por és hamu lennél. Még Harry Osbornnal sem voltam hajlandó elmenni utánad, pedig az egyedi alkalom volt és lett volna okom a közelében lenni - sóhajtotta.

Egyszeriben felcsillantak a szemeim, s örültem, hogy ha csak néhány percre is, de elterelhetem a beszélgetést a világvége életemről.

- Deb. Hogy is van akkor ez Harryvel? - vigyorodtam el, s még abban a tangófényben is látni lehetett, ahogy Debbie zavarba jön.

- Hát nem is tudom - vallotta be. - Tetszik nekem.

- Mi tetszik benne? - érdeklődtem.

Debbie maga elé meredve elmosolyodott.

- Úgy... minden. A szemei, a humora, a kisugárzása. Egyszerűen levett a lábamról, Brooke! - sóhajtott, mire felkuncogtam.

- Aranyos srác - jegyeztem meg. - De tényleg.

- És ezerszer több esélyed van neked nála, mint nekem! - sóhajtotta, majd a falnak döntötte a hátát.

Felvontam a szemöldökömet.

- Uhm... nem! - válaszoltam. - Én és Harry csak barátok vagyunk, ennyi az egész. Különben sem az én zsánerem és Peter mellett soha szóba sem jöhet! - válaszoltam, mire Debbie csillogó szemekkel nézett rám.

- Jól hallottam amit mondtál? - kérdezte.

Úgy döntöttem, hogy teljesen értelmetlen tovább tagadnom. A vak is látja, hogy mit érzek.

- Igen, tökéletesen hallottad! - bólintottam, mire Debbie a nyakamba ugrott.

- Istenem! Úgy tudtam! - mondta nevetve. - Már nem kell sokat várni és eggyütt lesztek, érzem! - jelentette ki.

A fejemet ráztam.

- Ott hagytam őt. Bizonyosan fejmosást kapott és eltiltották tőlem. Pedig csak rajtam akart segíteni és mégis... - szorítottam ökölbe a kezemet. - Cserben hagytam. Ismét.

- Na, dehogy! - simogatta meg a vállamat. - Abszolút a legjobb cselekedete volt. Én is segítettem volna és szerintem bárki más is. Nem volt normális, hogy egy ilyet eltitkoltak tőled. Főleg, hogy már elég érett vagy ahhoz, hogy fel is fogd. És szerintem Peternek sincs bűntudata emiatt. De az tény, hogy most valószínűleg nagyon aggódik miattad. Nem szeretnéd felhívni?

- Mégis hogyan? - kérdeztem, könnyes szemekkel. - Telefonom sincs. És ha lenne is, lehet lehallgatnak. Nem tudnám megtenni.

- Odakint van egy nyilvános fülke! - mutatott ki Debbie az ablakon. - Felhívhatod arról, van apróm! - mondta. - De előtte lenne még egy kérdésem: mi van azzal az izével amit Mr. Stark adott neked?

Egyszeriben nekem is leesett a tantusz. Tony ideadta az összes rólam feljegyzett adatott. Eljött hát az idő elolvasni.

A készülék után nyúltam, ami az éjjeliszekrényen pihent, majd erősen dobogó szívvel kapcsoltam be azt. Elhúztam az ujjamat a képernyőn, s egyszeriben egy hologramkép izzott fel belőle, Tonyról.

Először megijedtem, hogy esetleg meglátta hol vagyok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem élő felvétel.

- Szia, Brooklyn! Ha ezt a felvételt nézed, az azt jelenti, hogy elbuktunk és magadtól jöttél rá arra, amit a kezdetektől tudnod kellett volna.

Rövid hatásszünet következett, a szívem pedig automatikusan felgyorsult és legszívesebben ismét sírásban törtem volna ki.

- Ismerlek már. Tudom, hogy ez megviselhetett téged és most ki tudja merre kóborolhatsz. Tudnod kell, Brooke, hogy a szüleid odáig vannak érted, hogy a szeretetük soha nem volt  hamis, ahogyan az enyém sem - egy mély levegőt vett, majd folytatta. -  Szeretünk, Brooke. Mindannyian. És nem tagadunk semmit. Nem tagadjuk, hogy részben munka volt. De ha munka volt, ha nem, mindannyian meg akartunk védeni téged, mert egy tündéri lény vagy és egyáltalán nem érdemled meg azt, amit veled tettek. Nehezen találtunk rád, évekig kerestünk, de már velünk vagy, hozzánk tartozol és ez a lényeg. Nem mondok én gyakran ilyet, de nélküled nem lennének ugyanolyanok a napjaim, a napjaink... színt és szeretetet hoztál az életünkbe. Ezért is nem fair az, hogy mi titkolóztunk előtted. De erről nem mi döntöttünk így. Mindenesetre, késő magyarázkodni. Most már tudod. A teljes igazság ezen a készüléken van. Minden papírt beszkenneltem és feltöltöttem egy fájlba őket, a hivatalos dokumentumokat pedig elzárva tartom magamnál. Olvasd el őket, nézegesd... és kérlek, ne akadj ki. Remélem van valaki melletted. Ha nem, akkor azonnal hívd fel Parkert, ő segíteni fog neked és tudom, hogy benne maximálisan megbízol. Ő egy nagyon jó gyerek, ha nem lenne az, a közeledbe sem engedném. És nagyon szeret téged, szóval ne tedd ki a gyenge lelkét annak, hogy nyomtalanul eltűnsz. Csak ennyit kérek. Hívd fel legalább őt. És még valami: szeretlek, Brooklyn Barnes-Rogers és számíthatsz rám. Már ismersz, tudod nagyon jól, hogy ilyen üzenetet nem készítek bárkinek.

És vége. Vége szakadt a holografikus Tony-alak monológjának én pedig szinte sokkos állapotban kezdtem el kisírni magamat Debbie vállán. Rémesen mardosott a bűntudat belülről. Tony szavai a lelkemig hatoltak és pontosan tudtam, hogy mindezek nem csak üres szavak, hanem komolyan is gondolta őket.

- Csst! Minden rendben lesz, ígérem! - nyugtatott Debbie. - És látod, egyre járt az agyunk Tony Starkkal: hívd fel Petert!

Szipogni kezdtem, majd letöröltem a könnyeket az arcomról. Debbie az íróasztalához sietett, majd amint visszatért, a kezembe nyomott egy papírzsebkendőt és pár darab aprót.

Kifújtam az orromat, majd a pénzre néztem a markomban. Ráeszméltem arra, hogy Peter nélkül nem leszek képes megnyitni a hátramaradt fájlokat. Vele kezdtük el ezt, ebből már nem hagyhatom ki. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy valaki még kelleni fog ide. Egy olyan személy, aki nem fogja elárulni a hollétemet, viszont megtudja majd magyarázni mindazt, amit én nem értek.

Felsóhajtottam.

Ide kell hívnom Petert és Nat nénit.