Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

57.

Hogy őszinte legyek, nem sokat láttam Kanada beharangozott szépségéből. Tony hatalmasakat áradozott nekem indulás előtt arról, hogy milyen gyönyörű helyre megyek majd és hogy mennyire szeretni fogom itt, de a végeláthatatlan fenyőerdőn, a mókusokon és néhány gyíkon kívül nem sok olyannal találkoztam, amiben gyönyörködni tudtam volna, talán egyedül magával a heggyel ami felé igyekeztünk, ami valóban szépen csillogott azon a napfényes napon. Carol nem sokat beszélt hozzám. Nem azért, mert nem kedveltük volna egymást, hiszen láttam rajta, hogy csakis a jószándék vezérli. Úgy hittem, sokkal inkább azért nem szólt hozzám, mert hagyta, hadd emésszem meg magamban ezt az egész helyzetet. Én viszont nem szerettem volna sokat agyalni rajta. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább koncentrálok. Túl akartam esni rajta. Minél hamarabb.

Csak alig néhány száz métert másztunk meg Carollal. Bár szép volt az idő, azért érezni lehetett a süvítő szelet, de szerencsére a hátizsákomat telepakolták apáék mindenféle túlélési eszközzel, amire szükségem lehetett, egyedül a telefonom nem volt nálam, mert Carolon kívül nem beszélhettem senki mással a külvilágból. Talán hetekre, sőt, hónapokra voltam arra ítéltetve, hogy kerüljem a szocializálódás szinte mindennemű formáját. Borzasztóan éreztem magam. Mint valami kirekesztett, halálraítélt deviáns. Talán az is voltam.

- Megérkeztünk, Brooke - dobta le a hátizsákját a nő egy viszonylag szélesnek és valóban üresnek látszó barlangnyílás előtt. Nyeltem egy nagyot, amint felpillantottam a sziklába vájt mélyedésbe, s tudatosítottam magamban, hogy ezentúl ez lesz az egyetlen otthonom. Legalábbis ideig-óráig.

- Egyedül menjek? - kérdeztem félszegen, Carolra pillatva, mire a nő megrázta a fejét.

- Bemegyek veled, hogy szokja a szemed a sötétet. Keresünk egy megfelelő helyet, aztán kijövök és letáborozok a nyílás előtt. Van sátram meg könyveim... majd kirándulásként fogom fel! - mosolyodott el, megsimogatva a hátam, aztán intett a fejével, hogy indulhatunk. - Ne aggódj, nem maradsz éhen, minden nap kétszer bejövök hozzád és hagyok neked enni - magyarázta, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre meneteltünk a barlangban. - Ha bármi történik odabent, ami miatt rosszul érzed magad vagy hasonló, azonnal sikíts és bent termek utánad. Fontos tudnod, hogy bár egyedül leszel bent, ezt a csatát mégis közösen vívjuk, te és én.

- Köszönöm - hálálkodtam a nőnek.

- Nem kell semmit megköszönnöd. Ez az alap. A minimum. Egy mesternek sosem szabad visszafognia a tanítványát és szerintem sokszor az az elv sem működik, hogy hagynia kell magától kínlódnia. Balfaszság. Mindenkinek szüksége van támogatásra.

Jó érzéssel töltött el Carol beszéde, s úgy éreztem, tényleg nem vagyok egyedül többé, még akkor is, ha a szavai ellenére tudtam, hogy magát a küzdelmet ő nem tudja lejátszani helyettem. Sosem voltam egyedül. Egy egész támogatósereg volt mögöttem odahaza.

- Azt hiszem ez ideális távolság lesz! - állt meg egy negyed órányi séta után Carol, majd körbenézett, aminek nem sok értelme volt, hiszen vaksötét kerített be bennünket. A nő leült egy nagyobb sziklára, majd intett a fejével, hogy én is foglaljak helyet. - Szólj, ha megszokta a szemed a sötétet! - mondta, én pedig bólintottam, bár nem voltam benne biztos, hogy láthatta a nonverbális válaszomat. Helyet foglaltam a sziklapadlón, lábamat törökülésbe helyezetem, majd csak vártam, hogy a szemem hozzászokjon a fekete semmihez.

- Megvagyok - szólaltam meg úgy három perc múlva, amikor már tisztán ki tudtam venni a tőlem néhány méterre ücsörgő Carol teljes alakját.

- Nagyszerű! - csapta össze a tenyerét a nő, majd szokásához híven, újra elmosolyodott. - Én most ki fogok menni innen. Ne érezd magad sürgetve, nem kell rögtön nekiállnod a meditációnak, csak akkor, amikor úgy érzed, minden kétséget kiölt belőled a szervezeted. Addig semmiképpen se fogjál neki, ameddig még hallod a lépteimet a barlangban, de amint teljes lesz a csend, onnantól kezdve bármikor nekifoghatsz, amikor úgy érzed. Csak csukd be a szemed, ürítsd ki az elméd és szívd be a nyugalmat. Érezni fogod majd, amikor hatalmába kerít az érzés. Nem kell félned semmitől! Hamarosan újra visszajövök! - biztosított róla. - Sok szerencsét!

- Köszönök mindent, Carol! - suttogtam, s reméltem, hogy érzi a mérhetetlen hálát a hanghordozásomban.

- Ugyan! - legyintett szerényen, majd egy utolsó integetést követően el is indult visszafelé, ki a barlangból.

Ameddig még hallottam a lépteit, megengedtem magamnak, hogy egy kicsit elgondolkozzak néhány dolgon. Példának okáért azon, hogy vajon Carol honnan ismerte ezt a helyet? Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a nő is a Földről származott, s talán már járt itt korábban. Annyia menőnek tartottam azt, hogy egy olyan halandó, aki valószínűleg akaratán kívül került hatalmas erők birtokába akárcsak jómagam, ilyen sokat ért el az életben. A galaxisban élt, az erejét mások megmentésére használva... úgy éreztem, én is szeretnék egyszer olyan lenni mint ő.

Carol lépései hamarosan megszűntek, rám pedig egy súlyos félelem telepedett, amikor realizáltam, hogy egyedül vagyok. Teljes mértékben egyedül. Talán pontosan ilyen érzése lehetett az asztronautáknak is, amikor kiléptek a világűrbe és a csillagok között lebegtek, csendben, egymagukban. De még az asztronautáknak is ott volt az az ezernyi csillag, amely körülöttük ragyogott, amely a fény volt az éjszakában, a remény, a félelem elhessegetője. Nekem viszont semmim sem volt a sötétségen kívül. Kint is és bent is egyaránt.

- Odin segítsen meg! - suttogtam, miközben becsuktam a szemem, hiszen amióta ismertem Thort, Lokit és egy az egyben Asgard és a kilenc világ létezésének valóságát, többé már nem tudtam kereszténynek lenni. Valahol tetszett a gondolat, hogy ha meghalunk, a skandináv mitológia túlvilágába jutunk, ezernyi harcos és isten közé, vagy éppen ellenkezőleg... a pokolba, Hela hatalma alá. Szerettem azt gondolni, hogy odafent látják a lelkem és tudják, hogy minden erőmmel egy harcos vagyok. Ha nem is fizikailag harcos, de lélekben és szellemileg igenis az voltam.

Kiüríteni az agyam ettől a rengeteg gondolatfoszlánytól nagyon nehezemre esett, de szerencsére Doctor Strange tanítása nem bizonyult hiábavalónak, mivel sikerült viszonylag gyorsan egyensúlyba billentenem magam és felemelkedni a földtől. Igyekeztem nem túl messze lebegni a szikláktól, hogyha leesek, ne zuhanhassak nagyot és ne sérüljek meg. A csönd az elmémben és körülöttem egyszerre volt nyugalmas, de hátborzongató is. Úgy gondoltam, a halál pillanata is pontosan ilyen: egy öntudatlan, mégis tudatos állapot, ahol az ember lénye a semmiben lebeg, önmagában, céltalanul, ameddig el nem éri a Valhalla vagy ki tudja melyik másik hely kapuját. Már ha esélye volt bejutni oda.

Minden flottul ment, minden a legnagyobb rendben volt, egészen addig a pillanatig, ameddig a csendemben és a sötétségemben léptek zaját nem kezdtem el hallani. Először azt hittem, Carol az, ám a szememet nem voltam képes kinyitni, s ekkor realizáltam, hogy a hang nem kintről jött, hanem sokkal inkább bentről. Belőlem. Aztán sorra képek villantak át az agyamban: egy kisbaba sírása, egy zuhanó repülőgép, egy injekciós tű, sikolyok... aztán én magam. Én magam a sötétségben, kék fényben magam körül, mezítláb, csendesen lépkedve végig előre. Ismerős volt ez a látkép, túlságosan ismerős. Mintha egyszer már átéltem volna ezt. Mintha egyszer már...

Aztán hirtelen megálltam. Már szemből láttam saját magam. Arcom ijedt volt és megviselt, szemeim pedidig egyetlen távoli pontot fixíroztak. Ugyanarra fordultam, amerre az elmebeli énem, s éreztem, hogy elfogy a levegőm.

Zero Saltzman állt ott, a kezét nyújtva felém.

- Az egyetlen mentsvárad én vagyok! - suttogta, mielőtt újra elnyelte volna őt a sötétség.