Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

33.

Alig tudtam kiszabadulni Nat néni öleléséből. Amint felhívtam Petert, tíz percbe sem telt bele és már mindketten Debbie háza előtt ácsorogtak éjszaka három órakor, ami rémisztő volt, de egyben jól is esett. Szerencsére Debbie szülei nem tartózkodtak otthon aznap éjjel, így nem zavartuk meg őket.

- Halálra aggódtam magam miattad, ugye tudod? - eresztett el végre, mire szégyenteljesen lesütöttem a szemeimet. - És mindannyian. A szüleid... teljesen ki vannak bukva, Brooklyn! Nem akarlak felkavarni, csak gondoltam jobb ha tudod, hogy mindannyian féltünk téged. De hála az égnek, minden rendben veled!

Csak csendesen bólintottam, majd felnéztem végre, egyenesen Peterre, s hagytam, hogy a fiú magához húzzon. Olyan gyengéden estem a karjai közé, akár egy pihe. Beszívtam kellemes, barack illatú felsőjét és máris sokkal jobban éreztem magam tőle. Arcommal a vállába bújtam s nagyon de nagyon halkan azt suttogtam neki:

- Sajnálom, akkora szemét voltam! Ismét.

Ám Peter csak szorított egyet az ölelésen és azt válaszolta:

- Ne mondj ilyet, Brooke. Érthető, hogy kiakadtál és pont, hogy én vagyok a szemét amiért nem rohantam azonnal utánad!

Lassan elengedtem Petert, s pólóm ujjával letöröltem a szemem sarkában csillogó könnyeket. Tegnap találkoztam vele utoljára, igaz, de mégis, az azóta nélküle eltöltött pillanataimban annyira de annyira hiányzott nekem. Minden porcikámnak szüksége volt Peter Parkerre, de olyan szinten, hogy már-már olyan volt, mintha nem lennék képes létezni nélküle, s ezt csak most kezdtem belátni vagy inkább meglátni. Hihetetlen volt számomra, hogy alig fél éve ismerem, de gyökeresen megváltozott miatta az életem. Sőt, arra is rájöttem, hogy Debbiet leszámítva Peter volt az egyetlen ember, aki nem okozott csalódást nekem soha. És akiben feltétel nélkül megbíztam.

Halványan elmosolyodtam, majd ujjaimmal finoman végigsimítottam az arcvonalán. Éreztem, ahogyan tettemtől az arcizmai megfeszültek, s meglepetten nézett rám nagy, csokibarna szemeivel.

- Köszi, hogy itt vagy nekem. Ismét! - jelentettem ki. - És te is, Natasha! - fordultam a nagynéném felé, mire ő csak elmosolyodott, majd aprót biccentett.

Átvonultunk mindannyian az előszobába, s helyet foglaltunk a földön. Debbie előkészített egy kis nasit meg üdítőt, én pedig kitettem a padló közepére azt a kis szerkezetet, amit Tony adott és ami az előéletem adatait tartalmazta.

Gyomoridegem lett. Rendesen éreztem, ahogyan a belsőszerveim összeszorulnak, s alig bírok levegőt venni. A tenyerem is izzadni kezdett, s ennek tetejébe még átjárt a remegés is. Egyszóval minden olyan tünetet produkáltam, amely a félelemmel volt kapcsolatos. Debbie ezt látva átkarolta a vállamat, majd azt suttogta:

- Nyugalom! Bármi is szerepeljen azokon a fájlokon, mi mindannyian itt vagyunk neked és nem hagyunk cserben.

Hálásan pillantottam a lányra, majd egy gyors ölelés után kibontakoztam a karjaiból, s közelebb húzódtam a földön heverő szerkezethez. Igazából el akartam indítani azt, de óráknak tűnő másodpercekig csak bámulni voltam képes, mivel nem bírtam megmozdítani a karomat. Valamilyen szinten érthető volt, hiszen hatalmas lépésre készültem: azok az információk, amik azokban a fájlokban voltak, teljesen a feje tetejére készültek állítani az egész világomat, az egész, eddigi gondosan felépített életemet és tönkretették volna mindazt, amit eddig igaznak hittem.

Peter hirtelen a kezem után nyúlt, s erősen megszorította azt, ezzel visszarántva a valóságba.

- Akarod, hogy én csináljam? - kérdezte.