Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

49.

- Steve, túl sok lesz a hajlakk, elég legyen! - röhögött apa a hasát fogva a kanapén, miközben apu kétségbeesetten próbált meg kezdeni valamit a hajammal. Engem is a röhögőgörcs kerülgetett, mert apu már a fél tubust a hajamra eresztette, az mégsem akart úgy megállni, ahogyan szerette volna.

- Ezért mondtam nektek, hogy át kellene hívni Nat nénit - jegyeztem meg enyhe cinizmussal a hangomban, mire apu egy fájdalmas sóhaj keretén belül helyezte le az asztalra a hajlakkot.

- Nem baj, van másik alternatívám - jelentette ki apu, amolyan "Bitch please, Amerika Kapitány vagyok és rajtam nem fog ki egy tinilány haja"-stílusban, majd hajcsatokért kezdett el rohangálni a házban, miközben apa továbbra is nevetett rajta.

- Apa ne csináld már, inkább segíts neki! Különben is te vagy a haj-szakértő, évekig hordtad azt a hosszú sörényt! - szóltam be neki, mire a fémkarú szülőm szórakozottan vonta fel a szemöldökét.

- Na nézzünk csak oda, hogy kioktat a lányom! - próbált meg komolynak hangzani, de megint csak nevetés lett a vége. Apa és a komolytalanság. Bár elvileg csak azóta ilyen, amióta végre csend és nyugalom övezi a mindennapjait. Azelőtt szomorkás volt és komoly. Végtelenül szomorkás és komoly. Valahogy nem is tudtam őt így elképzelni. - Tudod mit, jobb ötletem támadt! - jelentette ki, majd az előszobába sietett és lekapta a fekete bőrdzsekiét a fogasról. Hiába jártunk már jócskán május végén, odakint rémesen fújt a szél. Csak abban tudtam reménykedni, hogy estére kicsit lenyugszik az időjárás, hiszen semmi kedvem sem volt fagyoskodni. Terveim voltak. Terveim Peter Parkerrel.

- Mire készülsz? - kuncogtam az irányába.

- Majd meglátod! -kacsintott, s már nyitotta is ki az ajtót. - Tíz perc és jövök, Steve! - kiáltotta el magát.

- Mi? Bucky, hova mész? - hallatszodott a szobából apu hangja amint a férje után kiáltott, de túl késő volt, apa jól hallhatóan bevágta maga mögött az ajtót, sőt, azt is hallani lehetett ahogyan lóhalálában lerohan az épület lépcsőjén. Mondanom sem kell, hogy apu bosszúsan sétált ki a szobából. - Hihetetlen ez az ember! - morogta magában. - Mindig eltűnik amikor segítenie kellene. És azok a francos hajcsattok is! 

- Na de apu, hogy beszélsz? - szóltam rá azzal a kifejezéssel amit ő szokott mindig használni ha apával véletlenül el-elkáromkodjuk magunkat. Apu rám nézett, csípőre tette a kezeit, majd minden reményt feladva elnevette magát kínjában. Ha valaki azt mondja nekem hónapokkal korábban, hogy egy valóságos kabaréval fog felérni a szalagavatóra való készülődésem lehet, hogy nem hittem volna el neki. Mondjuk azt már megszoktam, hogy a családban nálunk semmi nem megy már zökkenőmentesen.

Miután apuval kinevettük magunkat, ő helyet foglalt a mellettem levő széken.

- Apu? - fordultam felé, kicsit aggodalmasan, mire azonnal megváltozott az arckifejezése. Előre dőlt a székben majd megfogta a kezemet.

- Igen, kicsim?

Felsóhajtottam.

- Ugye minden jól alakul majd? - kérdeztem. Az igazat megvallva kissé izgultam. Na jó, nagyon izgultam! Tudtam, hogy nem kellene, hiszen semmi nem tartott vissza attól, hogy jól érezzem magam. Oké, kivéve talán Harry Osbornt, de vele kapcsolatban úgy döntöttem, hogy majd úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, de nem fogok vele beszélgetésbe bonyolódni az este során. Bevallom, inkább Peter miatt izgultam ennyire. Mert igen, együtt voltunk már és nem volt semmi gond velünk, mégis, számomra már ez is egy elég nagy, új lépésnek számított a kapcsolatunkban, hiszen először jelentünk meg egy hivatalos eseményen egy párként.