Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

63.-Stucky különkiadás

*Bucky*

A szél erősen belekapott a hajamba, ahogyan a bunker előtt álltam, támadásra készen, fejemben ezernyi kavargó gondolattal. A hideg futkosott a hátamon, ahogyan belegondoltam abba, hogy a lányom odabent van, egy szörnyeteg karjaiban, aki végül elérte a mocskos kis céljait. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem magamat, magunkat hibáztattam azért, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. A lehető legrosszabb forgatókönyvhöz jutottunk legvégül. Talán tudtunk volna még tenni valamit annak érdekében, hogy Brooklynt biztonságba helyezhessük. Másként alakulhattak volna a dolgok, ha nem vesszük készpénznek a Kanadában történtek sikerességét. Látnunk kellett volna, hogy Brooklyn mosolya mögött mérhetetlen fájdalom ült meg, hogy minden idegászálával vissza kellett tartania az erejét. Látnunk kellett volna. Mi viszont vakon bíztunk a sorsban...

Steve válla az enyémet súrolta, így meredtünk a nevetségesen összeeszkabált épületre, ahol tudtuk, hogy ott vár majd minket Brooklyn... ki tudja milyen állapotban. A szívünk mélyén attól rettegtünk, hogy Zero bántalmazta őt, hogy nem csak mentálisan, de fizikailag is sebeket ejtett rajta. Ha a dolog így állt, a férfinek tövestül készültem letépni a fejét. Egészen biztos voltam benne, hogy holtan akartam látni őt, egy érzés, ami tiszta fejjel soha korábban nem tört még rám. Most viszont minden erőmmel azon voltam, hogy szétszedjem őt. Egyesével készültem az összes csontját eltörni a testében, a kímélet legapróbb szikráját sem mutatva közben.

Többen is jöttek volna, de nem engedtük nekik. Úgy véltük, talán ezúttal több szerencsével jár, ha kevesebben vagyunk. Tony, Nat és Strange voltak a felmentőcsapat, s maga T'Challa is úton volt már Wakandából. Ha bármi balul sült volna el, ők voltak azok, akiknek át kellett venni a helyünket. Magát Petert is nehéz volt visszatartani attól, hogy velünk jöjjön. Bár a fiú csúnyán kikapott a Brooklynnal való találkozás után, félelmet és fájdalmat nem ismerve igyekezett volna újra belevetni magát a csata sűrűjébe. Természetesen sebesülten még véletlenül sem engedtük neki, hogy velünk tartson, bár ha nem lett volna sebesült, akkor sem engedtük volna meg neki. Brooklyn nem emlékezett rá. Sem ránk. Egyikünkre sem. Ha valakinek viselnie kellett ezeket a következményeket, azok én és Steve voltunk, senki más.

- Buck - Steve ujjai sebesen kulcsolódtak az enyémekbe. Türelmetlenül pillantottam az égszínkék szemekbe, amelyek hozzám hasonlóan aggodalommal voltak telítettek. 

- Jól vagyok - feleltem kurtán, majd lágyan megérintettem az arcvonalát. - De nem számít, hogy én hogyan érzek. Ha meglátom a lányomat és azt, hogy az a szadista seggfej mit tett vele... szétmarcangolom azt az embert, az utolsó porcikájáig.

- Akárcsak én! - Keze a csípőmre vándorolt, ösztönösen is keresve a fizikai kontaktust. Imádtam ezt a férfit, minden apró rezdülésével együtt. Nem veszíthettem el sem őt, sem pedig Brooklynt. Ilyen opcióra nem is akartam gondolni. Ha valakinek feltétlenül mennie kellett, az tudtam, hogy én voltam. Bármit megtettem volna a biztonságukért. Bármit.

- Szeretlek, oké? - suttogtam, hagyva, hogy kicsit megtörjek, még mielőtt szembenéztem volna a közelgő veszélyekkel. - És bármi történjék is... örökké szeretni foglak!

Steve szeme könnyesen csillogott a vallomás hallatán. Ösztönösen magához húzott, erős karjai szoros ölelésben fontak körül. Ettől könnyebbé vált a mellkasom, egy hatalmas ólomsúlyt vett le róla egyetlen érintéssel. Ami köztünk volt Stevevel, az semmihez sem volt hasonlítható, semmihez sem volt fogható. Nem lehetett szavakba önteni az érzést.

- Minden rendben lesz, nem gondolhatunk másra. Nagyon szeretlek, ugye tudod? Nagyon! - suttogta a fülembe, majd egy apró, gyors csókot lehelt az ajkamra. - Nem fogunk elbukni! Brooklyn miatt nem tehetjük meg!