Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

34.

- Érezted már valaha azt, hogy nem vagy önmagad? - kérdeztem Petertől, miközben Debbie lakásának lépcsőjén ücsörögtünk hajnali négy óra környékén és azt a dobozos limonádét szürcsöltük, amit ő hozott magával azért, hogy jobb kedvre derítsen. Vannak olyan dolgok, amiket mindig is Peterhez fogok kötni: a pókokat, a sokkolót, a tűzlépcsőket, a limonádét...

A házigazda nyugovóra tért, azt nyilatkozta, hogy bőven elég volt számára az izgalomból erre a napra és azt javasolta, hogy én is cselekedjek hasonlóképp. De nem tudtam megtenni. Képtelen voltam elaludni azon újabb információk után, amelyek kiderültek rólam, s ezért maradt fent Peter is velem - hogy legyen kivel kibeszélnem a dolgokat.

- Igen - válaszolta. - Miért?

Lehajtottam a fejemet és a lakkozott lépcsőfokokat kezdtem el bámulni.

- Hát... én most pontosan így érzek: nem tudom már azt, hogy ki vagyok és hogy mit kellene tennem. Ennyire elveszett és tanácstalan még soha nem voltam - húztam fel a térdeimet, majd átöleltem őket a karommal, s rá hajtottam a fejemet.

Peter szinte azonnal a hátamat kezdte el simogatni, minek hatására melegség járta át a testemet. Nem tudom, hogy hogyan csinálta minden egyes alkalommal, de bármi is történt, mindig meg tudott nyugtatni. És ez most sem történt másként.

- Akarod tudni, hogy ki vagy az én szememben? - kérdezte, mire lassan felemeltem a fejemet és rá néztem. Hajamba egyszerre belekapott a szél, szőke tincseim csak úgy szanaszét csapódtak bele az arcomba, mire Peter felkuncogott, s segített nekem visszasöpörni őket a fülem mögé. Miközben a keze az arcomhoz ért, éreztem, ahogyan az lángra gyúl és hogy bizseregni kezdek belül . Hát ilyen lehet a szerelem? Hogy ennyire egyszerű, mégis ennyire gyönyörű érzéseket váltson ki az emberből?

Peter egy ideig tartotta a szemkontaktust velem, de aztán elszégyellhette magát, mivel beszívta az ajkait és a földre pillantott. Aranyos volt ez a csetlő-botló gesztus, így megmosolyogtam. Talán Peter is ugyanazt érezhette, amit én?

- Kérlek - válaszoltam a kérdésére, mire bátorkodott visszanézni rám, de az előbbi zavartsága nem múlt még el, ezért belekortyolt a limonádéjába, mielőtt beszélni kezdett volna.

- Az a Brooklyn Barnes-Rogers, akit én látok, egy tündéri csajszi - kezdett bele a mesélésbe, mire ismét csak belepirultam abba, amit mondott. - Odaadó és erős személyiség, aki a szerettei miatt megtenne bármit. Mindenkivel kedves és önzetlen és rengeteg de rengeteg szeretetet tud adni a hozzá közel állóknak. Nem mellesleg roppant kalandos és kíváncsi természet, s tagadhatja bármennyire is, de én tudom, hogy imádja megszegni a szabályokat, akkor is, ha fél tőlük - mondta, mire elnevettem magam. Ez kivételesen igaz volt, főleg mostanság. - Ja, meg baromi jó a humora és a poénjai sem utolsók!

Mosolyogva kortyoltam bele a limonádémba. Minden egyes szava hihetetlenül jól esett, olyannyira, hogy eldöntöttem, én is elmondom majd neki ilyen szépen a véleményemet egyszer róla.

- Természetesen ez nem minden. Brooklyn gyönyörű! Úgy értem... minden egyes részletében, egyszerűen, wow! - vakarta meg a tarkóját. - É-és van az a... az a jellegzetes mosolya, ami ha megjelenik az arcán, a világ egy csapásra jobb helynek tűnik!

Elnevettem magam, mire felkiáltott.

- Igen, erről beszélek! Na és a hangja. Lágy, mégis erélyes ha kell - nem nézett a szemembe már, amikor ezeket mondta, hanem maga elé meredve, mosolyogva beszélt. - A haja mint a napfény, szemei mint a végtelen kék óceán és azok az apró szeplők az orrán hihetetlenül aranyosak.

Szinte már sírhatnékom támadt, olyan szépeket mondott. Soha nem gondoltam, hogy valaki valaha ilyen szépeket fog mondani rólam.

- Úgy gondolod? - kérdeztem. - Mert én nem szeretem őket. Amúgy meg megleptél nagyon, Parker, nem tudtam, hogy ilyen költői is tudsz lenni!

Peter elnevette magát.

- Hidd el, a szeplőid nagyon édesek. Egyébként meg igen, néha megszáll az ihlet! - túrt bele a hajába, mire szórakozottan vállon löktem. Igazából ezzel az egésszel csak a zavaromat próbáltam elrejteni, mert Peter szavai felértek számomra minimum egy szerelmi vallomással. Kérdem én: ha ennek a fiúnak nem tetszenék egy cseppet sem, akkor mondana ilyeneket? 

A fejemet kezdtem el fogni kínomban. Hogyan is gondolkodhatom ezen, amikor ilyen helyzetben vagyok? Most nem az a fontos, hogy ki mit érez, hanem hogy mitévő legyek, hiszen egy olyan erőt birtokolok, amiről fogalmam sem volt mindeddig és amit nem fogok tudni irányítani ha egyszer előtör majd belőlem. 

- Ezzel csak annyit akartam mondani, Brooke, hogy attól, hogy ártatlanul kísérletek áldozatává estél gyermekkorodban és olyasmit birtokolsz, amit soha nem is akartál, attól még mindig ugyanaz a Brooklyn Barnes-Rogers vagy, akit mindenki ismer és szeret. És abban is biztos vagyok, hogy már dolgoznak azon, hogy megszabadítsanak ezektől az erőktől. 

Erre a kijelentésre felkaptam a fejemet és egyből beugrott valami.

- Az megmagyarázná, hogy miért voltam szinte minden hétvégén Tony bácsinál - mondtam. - Sokszor adott ilyen meg olyan kütyüket a kezembe, hogy kipróbáljam, biztosan ezzel végezhetett teszteket rajtam. No meg így már az is logikus, hogy akárhányszor megbetegedtem, soha nem rendes orvoshoz, hanem Brucehoz vittek át apáék. Azt hiszem, tényleg igazad lehet!

Peter szavai elgondolkodtattak. Hát persze, hogy kezdeni akartak valamit ezzel. Én hülye! Hogyan is gondolhattam azt, hogy csak rejtegették előlem a dolgokat és közben tétlenül néztek rám, nagyban sajnálkozva? Dehogy! Egy csapat profival vettem magam körül mindeddig. És mégis képes voltam ellenük fordulni...

- Szerinted... haza kellene mennem? - kérdeztem. - Apáékhoz?

Peter elgondolkodott egy pillanatra.

- Igazából ahogy te érzed. De ha szakmai véleményt akarsz, akkor azt tudnám mondani, hogy igen. Egyrészt megnyugodnának attól, hogy tudnák, biztonságban vagy és mellettük, másrészt meg már tudod a titkot, ők meg kénytelenek lesznek mindent elmesélni neked töviről hegyire. És kit álltatunk? Szereted őket. Sőt, azt hiszem, őket szereted a legjobban a világon!

A kezeimbe temettem az arcomat.

Igaza volt. Mindenben. Apáéknál nem szerettem senkit sem jobban és soha nem is fogok. Ők voltak azok, akiktől annyi évnyi árvaság után először kaptam feltétel nélküli szeretetet, törődést, akik miatt őszintén mosolyoghattam és... akik normális életet adtak nekem és megtettek mindent mindazért, hogy többé soha semmiben ne kelljen hiányt szenvednem. És függetlenül attól, hogy a munkájuk része voltam-e vagy sem... szerettek. Igazán szerettek, hiszen éreztem. Csak a szemükbe kellett néznem és láttam azt a büszkeséget, azt a csillogást, a mérhetetlen szeretetüket irántam. 

Pityeregni kezdtem. Éreztem, ahogyan a mellkasom összeszorul és legszívesebben kirohantam volna a világból. Mégis hogy tehettem ezt velük? Ők neveltek fel engem, meg akartak védeni, én pedig ezeket figyelembe sem véve eltaszítottam magamtól őket, néhány pillanat alatt. Pedig nem gyűlöltem őket. Nem gyűlöltem és soha nem is tudtam volna meggyűlölni ennyire önzetlen, szeretetteljes és kitartó embereket.

- Na, ne sírj, minden rendben lesz, ígérem! - hajtotta a fejemet a vállára Peter, s erősen szorított magához.

- Mégis hogyan nézhetnék a szemükbe ezek után? - suttogtam. - És mit mondjak nekik?

- Semmit sem kell mondanod nekik - válaszolta Peter. - Csak menj oda hozzájuk és öleld át őket szorosan. A tettek sokkal többet érnek a szavaknál. Egy gesztus sokkal jobban ki tudja fejezni az érzéseket, mint néhány kimondott szó. 

Megmarkoltam Peter kabátjának a szegélyét, s mélyeket kezdtem lélegezni. Helyre kell hoznom ezt a hibát, de haladéktalanul.