Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

15.

Másnap mintha mindenki felszívódott volna.

Apáék nem voltak otthon, Debbie nem válaszolt a telefonhívásra, akárcsak Wanda. Peter felvette, viszont közölte velem, hogy May nénikéjével elutaztak, így semmi esélyem sem volt a mai napon velük lógni.

Természetesen tudtam, hogy a többiek mire készülnek: meglepetés bulit szerveznek nekem. Tony meg is mondta, hogy nála lesz megtartva és ezek szerint sikerült meggyőznie Peppert arról, hogy ő is eljöjjön.

Gondoltam, ha már a délelőttöt egyedül kell eltöltenem, leülök és olvasok valamit. Az én könyvespolcomon már szinte mindent elolvastam, így átmentem apáék szobájába, egy jó könyvet keresni. Ahogyan a polcon nézegettem a dolgokat, megakadt a szemem egy érdekes könyvön. Amint kihúztam kiderült, hogy valójában egy fotóalbum az.

A kezembe vettem és leültem vele apáék ágyának szélére, majd elkezdtem lapozgatni.

Az első képen apu szerepelt, kis vézna, 16 éves brooklyn-i kölyökként. Láttam már a múzeumában képeket róla, de ez valahogy sokkal jobban tükrözte őt, hiszen épp egy verekedése után készült a kép, amin vérző orral és bevert szemmel vigyorog. Engem is mosolyra késztetett.
A következő képen már apával együtt szerepeltek és tisztára szürreális volt, hogy apa sokkal magasabb volt apunál, fején pedig a katonasapkája virított. Már akkor nagyon édesek voltak, semmit sem sejtve, hogy micsoda megpróbáltatásokon kell még keresztül menniük.
A következő képen Peggy Carter volt látható. Szerintem egy gyönyörű nő volt és biztosan nagyon kedves. A halála előtt jártam egyszer nála, Steve bemutatott neki. Emlékszem is, volt egy pillanat amikor apa kiment egy pohár vízért, Peggy pedig megfogta a kezemet és azt mondta: "Te egy nagyon szerencsés kislány vagy, Brooklyn. Szeresd az apádat nagyon. Egy percre se inogjon meg a hited benne." Hát igen. Meg kellett volna fogadnom Peggy tanácsát, mielőtt kiborultam volna. Hiszek Steveben. Hiszek Amerika Kapitányban. Csak természetes, hogy hiszek az édesapámban.
A többi képen már a Bosszúállok szerepeltek: együtt nevető Tonyt, Bruce-t és Thort láttam, Natashat és Clintet amint poénból egymást próbálták fojtogatni, Wandat és aput, amint együtt kávéznak, apát és Samet amint valamit bütyköltek, Tonyt és Rhodeyt ahogy páncéljaikban pózoltak és még rengeteget ezeken kívül. Aztán ott voltak a képek az esküvőről is, a két kedvencem az volt, ahol Sam elérzékenyülve mondta el a beszédét apuéknak, a rá következőn pedig belenyomta az arcukat a tortába nevetve. Az ilyen képek juttatták eszembe, hogy a Bosszúállók valójában egy hatalmas nagy család és ott lesznek egymásnak, bármi történjék is.

Az album végén nem is számítottam rá, hogy mire fogok bukkanni: egy fénykép volt rólam, még az árvaházi időkből. Épp a hajamat fésülgette az egyik nevelőnő. Az arcomat nézegettem: annyira sápadt és szomorú voltam rajta... miért kellene apáéknak egy ilyen kép rólam?
Fájdalom nyilallt a szívembe, amint rájöttem a válaszra: ez lehet az egyetlen kép ami az akkori éveimben rólam készült. És az is pont a tizedik születésnapomon volt.
Inkább gyorsan tovább hajtottam, az utolsó két oldalon mind én szerepeltem a képeken, pontosabban négy darabon: az egyiken apáékkal eszem a fagyit a kanapén miközben horror filmet nézünk. Emlékszem, ezt a képet még Sam csinálta rólunk. A másik képen Debbievel nevetgélünk vidáman a suli lépcsőjén, a legelső sulis színdarabom alkalmával, ahol egy macskát játszottam el, körülbelül öt mondat erejéig, Debbie pedig egy tündér volt és hihetetlenül utálta a lilás-rózsaszínű ruháját, amiben parádéznia kellett. A harmadik képen Tony és Natasha között állok és vidáman mosolygunk. Ez akkor készült, amikor eldöntötték, ki lesz a nagynéném és a nagybátyám. Apuék mindenképp ragaszkodtak hozzá, hogy legyenek nekem, ezzel is azt szerették volna elérni, hogy teljes jogú családtagként érezzem magam. Így is történt. A legutolsó képen pedig Wandat öleltem át.