Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

37.

Apu nyitott ajtót. A kezemben szorongattam a készüléket amire Tony a fájlokat pakolta, s éreztem, hogy az ujjaim elfehérednek ettől a cselekedetemtől. Apa zavarodottan nézett rám, látszott rajta, hogy tudott az érkezésemről, viszont arról fogalma sem volt, hogy hogyan kellene viselkednie. Egy pillanatra felemelte a kezét, de aztán visszaengedte és maga mellett lógatta, tehetetlenül. Tudtam, hogy meg akart ölelni, csak nem merte megtenni, nem tudva azt, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Még én sem tudtam pontosan, hogy mit is szeretnék. 

- Szia - suttogtam, s ez volt az utolsó szó, amit ki tudtam bökni, mert utána rögtön megéreztem, hogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban a feltörni készülő sírás miatt. Apa látta a könnyeket a szememben, mire arca szomorúvá vált. Tudtam, ez a beszélgetés rengeteg könnyel fog járni, de ezen is túl kell esni.

- Brooklyn - suttogta a nevemet, szintén elszorult torokkal. Nem tudva mit tegyek, fogtam Tony készülékét és odatartottam elé. Apu óvatosan átvette tőlem azt.

- Sajnálom, apu - suttogtam, s azon a ponton szakadt el nálam a cérna. Hangtalan sírásba kezdtem, a könnyeim ösztönszerűen kezdtek el lefolyni az arcomon, én pedig azon kaptam magam, hogy a mellkasának dőlök és szorosan átölelem őt. Azonnal reagált és visszaölelt, éreztem, ahogyan próbál minék erősebben magához vonni, hogy érezzem: biztonságban vagyok. Otthon vagyok.

Hallottam, ahogyan ő is sírni kezd, ami tőle szokatlan volt, de ebben a helyzetben teljesen várható. Nem kellettek ide szavak. Hiányoztunk egymásnak.

- Brooklyn? - hallottam meg egy ismerős hangot magam mögött, mire elengedtem aput és megfordultam. Apa állt a lépcsőfordulóban, legalább hat zacskóval a kezében, de amint találkozott a tekintetünk, az összeset a földre hajította, felrohant azon a néhány hátramaradt lépcsőfokon és pillanatokon belül már mindkettejüket egyszerre ölelhettem át. 

Jó volt sírni, hangozzon ez bármennyire furán is. Jó volt kiadni az összes érzést, a fájdalmat, a félelmet, a szorongásokat és az örömöt is, amit ők okoztak nekem és az, hogy ismét együtt lehettem velük. Bárhogyan is nézem, az utóbbi hónapokban alig voltam itthon és velük sem tudtam minőségi időt eltölteni, de itt volt az ideje, hogy véget vessünk ennek. Tiszta lappal kezdhettünk. És végre őszintén.

- Hiányoztatok! - mondtam.

- Te is nekünk! - érkezett rögtön a válasz.

*

- Magas szintű telekinézis, éles látás és hallás, levitáció, halottfeltámasztás - sorolta apu, miután mindannyian megnyugodtunk és a sok-sok ölelést és puszit követően egy jó nagy adag palacsinta és egy-egy bögre forró kakaó mellett leültünk megbeszélni azt, hogy miféle kísérleti csodabogár vagyok én.

- Igen, ezekről tudok, akárcsak a Fekete Lótusz-kőről - bólintottam. Jogosan akadtak ki annakidején, amikor Saltzman a csomagot küldte nekem. Én meg akkor is csak elmenekültem a probléma elől, s a sors iróniája, hogy aznap is Peter és Scott voltak azok, akik kisegítettek. Hiába, ők lehetnek az őrangyalaim.

- Na és az... átok? - kérdezte apa. - Gyakorlatilag az az egyetlen, ami még van ezen információkon kívül - mondta, mire hevesen megráztam a fejemet.

- Az átokról még senki sem beszélt és én sem olvastam - magyaráztam, mire egyszerre néztek egymásra. Megköszörültem a torkomat. - Nyugodtan meséljétek el, legyen akármennyire szörnyű. Már nem oszt és nem szoroz semmin egyébként sem, jól leszek! - biztosítottam őket.

Apa kezdett el beszélni.

- Bruce analízise szerint a szérum, amely a véredbe került aznap, amikor a kísérleteket megkezdték, egy olyan anyagot tartalmazott, mint amilyet a Lótusz-kőben is találtak, tehát egy ismeretlen bolygó, ismeretlen anyaga. Nos, Strange is vetett rá egy pillantást és hát ő fedezte fel azt, hogy azon az összetevőn valamiféle ősi átok ül. Mivel ismeretlen helyről származik, ezért semmit nem lehet tudni róla.