Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

55.-Stucky különkiadás

*Steve*

Brooklyn egy kórházi ágyon feküdt, egy speciális üveggel elkerített szobában, amely az ereje megfékezésére készült. Már szinte két teljes napja aludt, az erdőben történt incidens óta. Sok vért veszített, a szervezete is legyengűlt a birtokában lévő sötét erők miatt, én pedig ostobának és elveszettnek éreztem magam. A küldetés során mind Sam, mind pedig Clint csúnya sérülésekkel tért haza és még Tony is fejfájásra hivatkozott, miután Brooke-ot átszállították a SHIELD New York-i, földalatti, elszigetelt bázisainak egyikébe. Hihetetlen volt számomra az, hogy mekkora erő lakozott ebben a kislányban. Hiszen az volt még: egy kislány, egy gyerek, még akkor is, ha már viszonylag megérett arra, hogy felnőtt és önálló döntéseket hozzon.

- Steve - szólított meg Bucky, ám én nem válaszoltam. A tehetetlenség és a bűntudat a testem minden részébe méregként szivárgott be és legszívesebben csak elvonultam volna valahová, hogy sírjak egyet. Nem bírtam így látni a lányomat, ennyire gyengédnek és védtelennek, ennyire ártatlannak és ekkora súllyal a vállán. - Steve!

Bucky maga felé fordított, az ő arcán is leírhatatlan, letargikus érzések tükröződtek vissza. Neki is ugyanennyire rossz volt, neki is ugyanennyire fájt, mert pontosan azt élte át, amit én is. Tehettünk bármit, megkérhettünk bárkit, Brooklynon senki sem tudott segíteni. Az egyetlen, aki mindent tudott a képességéről az Saltzman volt, de ha ő lett volna az utolsó ember is a Földön, akkor sem mentem volna oda hozzá segítséget kérni. És ami azt illeti, nem is hittem abban, hogy valóban, ténylegesen segített volna nekünk.

- Jól vagyok, csak nehéz ez - vallottam be. - Hetek óta nem láttuk őt és most itt hever eszméletlenül és rettegve. Önmagától és attól is, hogy bánthat bennünket. Ez az egész nem mehet így tovább.

- Tudom - suttogta a férjem. - Ha Fury igyekezne már azzal az üzenettel...

- Nem ő tehet róla - húztam el a számat. - Nem egy egyszerű személyt próbál elérni. A nő állítólag ugyanolyan erős képességek birtokában van, mint Brooke. Ő sem ezzel született, csak megkapta. A nagy erő mindig nagy felelősséggel jár.

- Te már csak tudod, nem igaz? - mosolyodott el halványan, mire én is megengedtem magamnak egy félszeg mosolyt.

- Ez már rajtam is bőven túltesz - feleltem.

- Akárcsak rajtam - húzta el ő is a száját. - Szólnunk kellene Peternek is?

- Még ne - ráztam meg a fejem. - A gyerek így is rettenetesen aggódik Brookeért, csak az kéne még, hogy megtudja, be lett zárva ide. Ha javul a helyzet, akkor szólunk neki. Addig jobb, ha senki sem tud erről.

Bucky felsóhajtott, majd leült a szoba elé kikészített székek egyikére. Lábával ütemesen dobolt a padlóköveken, ujjaival a fáradt arcát dörzsölte és minduntalan csak a fejét ingatta. Én sem tudtam mit tehetnénk és ő is ugyanolyan tanácstalan volt. Arra vágytam, hogy bárcsak hazavihetnénk Brooklynt és minden olyan lehetne, mint régen. Akkor is ha tudtam, erre valami kevés lehet az esély.

*Bucky*

- Steve?

- Hm?

Félszegen fordultam hátra hozzá. Tudtam, ha felteszem a kérdést, nem azt a választ fogom kapni, amit szeretnék.

- Mi lenne ha... átgondolnánk ezt?

A férfi értetlenül meredt rám, majd odajött hozzám és helyet foglalt mellettem.

- Mire gondolsz, Bucky?

Újra habozni kezdtem. Túlságosan a lelkemig hatoltak azok az aggodalmas, kék szemek, amelyekkel rám nézett. Steve sosem egyezett volna bele ebbe az ötletbe, sohasem kísérelte volna meg, akkor sem, ha az élete múlott volna rajta. És ez volt talán a leghatalmasabb, legjellemzőbb és legnagyobb különbség közöttük: benne volt tartás, egy kis büszkeség és önállóság, én viszont könnyebben feladtam, sokkal könnyebben és képes lettem volna fejest ugrani akár a legnagyobb hülyeségbe is. Elmosolyodtam a gondolatra, mert azt hiszem, régen éppen fordítva volt ez, akkoriban nekem volt egy kis józan eszem és ő sodorta magát folyamatosan bajba. 

- Meggondoltam magam, mégsem szeretném felhozni a témát - ráztam meg a fejem. A férfi ekkor a kezem után nyúlt, s finoman simogatni kezdte a bőrömet. Ennyi évtized után is még mindig bizsergett az egész lényem, ha hozzám ért, ennyi évtized után is még mindig, ugyanúgy egyes egyedül az ő érintése volt az, ami így meg tudott mozgatni. Gyakran jutottak eszembe azok az egyéjszakás kalandjaim nőkkel, amelyekbe azért mentem bele, hogy elnyomjam az érzéseket, amiket Steve ébresztett bennem. Abnormálisnak hittem, hogy szerelmes voltam a legjobb barátomba, úgy gondoltam, a társadalom és ő maga is megvetett volna érte ha ez valaha is kiderült volna. És igen, talán akkoriban a társadalom kirekesztettje lettem volna és soha nem kerültem volna be a seregbe sem, de egy dologban most már biztos voltam: ő soha nem taszított volna el magától.

- Tudom, hogy mire gondolsz - suttogta. - Én is gondolkodtam rajta. De nem tehetjük. Kifacsarná a lelkünk utolsó darabját is. Szemtelenül kihasználna és átverne bennünket. Talán Brooklynnak is ártana.

Bevallom, meglepett a tény, hogy Steve is gondolt arra az esetleges forgatókönyvre, hogy beszéljünk Zero Saltzmannal, de ugyanakkor el is kellett mosolyodnom azon, hogy már el is vetette az ötletet a fejében. És jól is tette.

- Ha azon gondolkodtatok, hogy beszéljetek Saltzmannal, akkor el kell szomorítsalak benneteket: egy mukkot sem szól! - lépett be a helyiségbe Natasha, akit rögtön Tony követett. - Mindig is jó titoktartónak bizonyult, de amit most művel az bennünket is mélységesen meglepett, mintha hirtelen szerzetessé avatta volna magát! - jelentette ki, miközben helyet foglalt Steve mellett. - Hogy van? - bökött az állával Brooke felé, hangnemet váltva.

- A gépek szerint minden rendben vele, stabil az állapota. Fizikailag legalábbis. Mentálisan még nem tudjuk - biggyesztette le az ajkát Steve.

- Kétlem, hogy mentálisan és lelkileg jól lenne - szólalt meg a hátunk mögül Tony. - Mind ismerjük Brooklynt, mind láttuk, hogy nem ez volt az első eset, hogy menekülőre fogta. Most már azt is tudja, hogy akkora az ereje, hogy bármikor ártani tud vele bármelyikünknek. Ha úgy adódik, ez az üvegcella sem bírja majd soká.

Tonynak igaza volt. Hiába tervezték az üveget elpusztíthatatlanra, volt egy olyan sejtésem, hogy ez Brooklyn sötét erejét egyáltalán nem gátolta volna meg, sőt, talán fel is bosszantotta volna őt. Más módszerre volt szükségünk. Valamire, amivel meg lehetett volna nyugtatni őt, ami kompenzálta volna a sötétségét.

- Sürgősen segítségre lesz szükségünk, még mielőtt felébredne! - tette karba a kezeit Nat.

- Akkor azt hiszem időben érkeztünk! - szólalt meg egy mély, öblös hang a bejárat felől, mire mindannyian egy emberként fordultunk hátra.