Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

36.

- Oké, hát először is: hűha! - kezdett bele Scott a tanácsadósdiba. Szerettem vele beszélgetni ezekről a dolgokról, sőt, talán vele szerettem a legjobban, mert mégiscsak felnőtt volt és értett hozzá. Bár igyekeztem a korombeliek tanácsait is betartani, azért mégis jobban adtam valamiért Scott véleményére, még akkor is, ha szinte ugyanazt mondta nekem, mint mások. - Másodszor: teljesen normális, hogy kiakadtál ezeken a dolgokon. Bár nem tartom helyesnek, hogy meghackeltétek Tony rendszerét Peterrel, de el kell ismernem, van bennetek kurázsi, az biztos és egy kicsit magamra is emlékeztettek ezzel a "szegjük meg a szabályokat" dologgal. Ja meg azt is hozzátenném, hogy nekem még időm sem lett volna senkivel vitázni egyet, mert ha megtudom, hogy ilyen képességeket birtokolok, valószínűleg elájultam volna helyben - nevette el magát, mire én is elmosolyodtam. - De viccet félretéve, a szüleid megértik és ne félj velük találkozni! Én már csak tudom, hogy hogyha a kis Cassie eltűnne, tett volna bármit is, sértett volna meg bárhogyan is azelőtt, egyrészt halálra aggódnám magam miatta, másrészt pedig alig várnám, hogy hazajöjjön és újra átöleljem, úgyhogy minél hamarabb mész haza, Brooklyn, annál jobb! Sőt, már most haza kellene menned, gyerünk! - utasított szórakozottan, de megráztam a fejemet.

- Még nem. Tony bácsinak azt mondtam, hogy csak egy fél óra múlva megyek haza. Addig is szeretném tudni a véleményedet a Peter-dologgal kapcsolatban! - néztem rá kérlelve, mire kuncogni kezdett.

- Vagyis arról, hogy szerelmes vagy belé? - szinte kiabálta a szavakat, mire lepisszegtem.

- Cssst, ne ilyen hangosan, könyörgöm! - takartam el az arcomat kínomban. Még csak az kellett volna, hogy Peter véletlenül pont akkor térjen be a sarkon vagy ilyesmi, nekem pedig színt kelljen vallanom előtte. Nem, erre még nem álltam készen.

- Mondd el neki! - vetette oda Scott lazán, mire elhúztam a számat.

- Mintha az olyan egyszerű lenne! - sóhajtottam, ő pedig felvonta a szemöldökét.

- Pedig ennyire egyszerű! Meg különben is, a srác annyira odáig van érted, hogy kizárt, hogy visszautasítana. Hidd el nekem, Brooke, a vak is látja, hogy ti ketten teljesen, totálisan egymásra vagytok kattanva! 

Elpirultam a mondatát követően. Oké, neki könnyű volt beszélni, hogy csak simán menjek oda Peterhez és mondjam el neki azt, hogy hogyan is érzek, de tudtam, hogy nekem ez nem fog csak úgy, simán menni.

Önkéntelenül is apa jutott eszembe erről a gondolatról, aki mindig azt mondta nekem, hogy csak az első lépést nehéz megtenni és ha az ember képes azon túllépni, akkor csodák történnek. De én tudtam magamról, hogy annyira beleszerettem Peterbe, hogy félek, ha csak félreértelmeztem a jeleket és visszautasít, akkor annyira összetörök majd legbelül, hogy nem fogok tudni még ezzel az érzéssel is megbirkózni. Nem, nem léphettem. Így vagy úgy, de várnom kellett: vagy arra, hogy megemésszem előbb a titkos erőm által felgyülemlett kaotikus érzéseket és gondolatokat, vagy arra, hogy Peter valljon előbb színt nekem. Bár utóbbit nem tudtam sehogy sem elképzelni, hiába éreztem azt, hogy van esélyem nála és hiába próbált mindenki a közvetlen környezetemből is meggyőzni erről. Nem ment, egyszerűen nem bíztam annyira magamban.

Felsóhajtottam, majd tanácstalanul Scottra néztem.

- Talán majd egyszer - válaszoltam végül. - Mert úgy érzem, hogy ilyen lelkiállapottal nem lennék képes rá. 

- Ezt mondjuk megértem - bólintott Scott, s tényleg látszott rajta, hogy átérzi a helyzetemet. - De azt ajánlom, hogy ne halaszdgasd sokáig a dolgot, mert az egyikőtöknek sem tesz jót. Különben meg abszolút személyes vélemény, de ti tényleg jól mutatnátok együtt!

Elnevettem magam, s bár hülyén hangzik, egyet is értettem Scottal. Én és Peter túlságosan is egy hullámhosszon voltunk ahhoz, hogy ez ne működött volna közöttünk. Mondjuk az tény, hogy őt magamnál sokkal jobb embernek tartottam, mert az is volt. Már csak abból, hogy mindig engem helyezett maga elé, történjék bármi, meg tudtam állapítani ezt. 

- Köszönöm, hogy beszélgettél velem! - mondtam hálásan, mire mosolyogva biccentett.

- Bármikor, tudod. Bár biztosan vannak nálam jobb tanácsadók is, de örülök, ha segíthettem!

- Talán meglep, de te vagy az egyik legjobb - válaszoltam, majd lepacsiztam vele. - Most ha megbocsájtasz, megfogadom a tanácsodat és haza megyek a szüleimhez.

Scott megértően bólintott, én pedig már indultam is tovább, de előtte felhívtam Petert és szóltam neki, hogy nem Tonynál leszek, hanem otthon és ha van kedve benézni majd, azt este tegye, ugyanis előbb muszáj lefolytatnom a már régen esedékes beszélgetést apáékkal.

- Nagyon örvendek, hogy haza mész! - mondta a telefonba és tényleg érződött a hangján a vidámság. - Olyan kilenc felé benézek, addig meg elrohanok a suliba, a második órára azt hiszem már pont beérek!

- Rendben. És ne haragudj, hogy miattam megint ki kellett hagynod a sulit, biztosan haragudhat rám May néni.

Peter felnevetett a vonal másik végén.

- Ugyan már, dehogy! Egyrészt miattad megéri ellógni néhány órát, másrészt meg May nem tudja, hogy miattad teszem, neki azt mondtam, hogy a Stark-ösztöndíj miatt nem járok be, úgyhogy ír nekem igazolásokat meg minden.

- Értem - kuncogtam. - Okos fiú vagy te, Peter.

- Tudom! - hangzott a büszke válasz. - Mielőtt letennéd, még csak annyit szeretnék mondani, hogy kitartást és hogy ne aggódj, mert minden rendben lesz a szüleiddel! Valamint... este lesz majd egy igen fontos kérdésem, gondoltam szólok, hogy felkészülhess rá!

A szívem azt hiszem kihagyott jó pár ütemet abban a pillanatban és éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek.

- Félnem kellene? - kérdeztem, zavartan nevetve.

- Dehogy! Nekem kell inkább félnem - válaszolta. - De nem gyötörlek tovább vele, most ne is erre gondolj, hanem koncentrálj inkább az eredeti célodra. Sok sikert!

- Köszi! - válaszoltam. - Neked meg jó sulit!

Amint letettük a telefont, az ujjaimat kezdtem el tördelni. Azt mondta, hogy ne is gondoljak a dologra, de nem tudtam nem rá gondolni. Mégis mit akarhat mondani? Ugye nem az lesz, amire gondolok? Mert ha igen, akkor hamarabb rendeződnek majd a dolgok, mint hittem volna.

Gondolataimból New York forgalmas utcáinak hangja zökkentett ki, amint kiléptem Tony otthonának az ajtaján. Már nem is emlékeztem arra, hogy lifttel jöttem-e le vagy a lépcsőt használtam, de nem is számított: rohantam a metróhoz.

Régen nem közlekedtem már metróval, vonattal vagy taxival, így hálás voltam annak, hogy végre ismét használhattam egyiket közülük. Egy kis ideig így egyedül is lehettem és sikerült összeszednem a gondolataimat, amikről tudtam, hogy amúgy is egy csapásra el fogom felejteni őket, ha meglátom apáékat.

Túl gyorsan értem haza. Mire észbe kaptam, már Brooklynban voltam, a háztömbünk előtt. Néhány pillanat habozás után erőt vettem magamon, majd felbaktattam a lépcsőn és remegő kézzel csengettem be a lakásunkba.

Szinte azonnal lépteket hallottam, majd az ajtó lassan kitárult.

- Brooklyn?