Hurricane

1. fejezet - Valami új

Az a reggel sem volt más, mint a többi reggel. Amikor kinyitottam a szemem, megláttam a nem túl fényűző motelszobámat, és eszembe jutott, hogy már nem vagyok gyerek. Kiverekedtem magam az ágyból, majd körbenéztem. Igen, ez az életem. Ramaty motelszobák, aranyos helyi büfék, kedves büfés lányok és erős kávék. A nap szépen sütött már korán reggel – ezt szerettem a nyárban, mindig feldobott, ha napsütésre kelhettem. Felöltöztem, felkaptam a kedvenc kockás ingem, rövidnadrágot és a bakancsomat, aztán bedobáltam a táskámba a maradék cuccom. Ideje volt tovább állni, de előtte szerettem volna enni egy gofrit a kedvenc helyi büfémben, szóval behuppantam a rozoga 1970-es Chevy teherautómba, és már úton is voltam.

A régi rádióból a helyi adó szólt, onnan is a Sweet Home Alabama. Szerettem ezt az érzést, mintha csak egy filmből kivágott jelenet lenne – az Amerikai lány a country cuccában és a rozoga kocsijával szeli az utakat. Ez sokszor megvigasztalt, amikor arra gondoltam, hogy az életem inkább egy rossz horrorra hasonlít.

Amikor beértem Helen kifőzdéjéhez, leparkoltam a bejárathoz közel, és bementem. Annie, a felszolgáló megismert, és nagy mosollyal köszöntött.

- Jó reggelt, Hay! Rögtön érkezem!

- Csak nyugodtan, Annie – feleltem mosolyogva, és helyet foglaltam az egyik boxban. Sokat utaztam, de ezen a helyen már többször is megfordultam, és Annie mindig nagyon segítőkész és kedves volt velem olyankor is, amikor nem a legjobb állapotban kerültem ide. Vannak nehéz időszakok az életemben, ha mondhatom ezt.

- Mit hozhatok, Hayley? – kérdezte Annie, miközben elővette a kis noteszét, amibe a rendelést szokta felvenni. – A szokásost?

- A szokásost – feleltem bólintva. A szokásos nálam egy tejszínhabos gofri volt eperrel és egy kávé. Legalább a kajával kényeztethetem magam, nemde?

Ezután Annie még kérdezgetett egy kicsit rólam, merre utazok tovább, hogy vagyok, alszok-e rendesen. Természetesen kedvesen válaszolgattam neki, panaszkodtam kicsit a rozoga kocsimra, amit egyébként imádtam. Aztán ő elment, foglalkozott a többi vendéggel is, én pedig a gondolataimba merülve nézelődtem a kávézóban. Semmit sem változik ez a hely – gondoltam. Azon elmélkedtem, hogy mennyire hétköznapi lány is lehetnék. Szeretem a rozoga kocsikat, az epret, a kávét, szégyenlős vagyok, és szeretem a filmeket. Ehelyett, ha őszintén kellene bemutatkoznom valakinek, az így nézne ki: A nevem Hayley Lawson, szeretem a rozoga kocsikat, az epret, a kávét, szégyenlős vagyok, és főállásban szörnyekre vadászom.

- Íme a kávé, ahogy szereted, és a gofri. Dupla szirupot kapsz, mert akkor talán legközelebb hamarabb visszatérsz hozzánk – mosolygott Annie, és elém rakta a reggelit. Én hálásan rámosolyogtam, megköszöntem a kedvességét, és elmerültem a reggelimben.

Felvettem az asztalon heverő újságot és beleolvastam. Írtak benne a furcsa állattámadásokról és a rejtélyes eltűnésekről, amik miatt itt voltam a városban. Furcsa, hogy Annie még nem kezdett el kérdezősködni, hogy miért mindig az ilyen esetek idején jövök a városba. Valójában a két eltűnt személy, és a másik két áldozat vérfarkastámadás áldozatai lettek. Mindannyian ugyanarra a sorsra jutottak, csak a négyből két holttest ügyesebben elrejtésre került, mint a másik kettő. Vérfarkasok – ezüstgolyót nekik és már minden meg is van oldva. Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy ezen gondolkodtam. Alig múltam el húsz éves, és már szörnyeket gyilkolok. Na nem mintha ez lenne az első alkalom.

Miközben magamban nyugtáztam a jól végzett munka eredményét, fél füllel meghallottam, ahogy Annie zavarba esetten kuncog a pult irányából. Felnéztem, és két magas férfi állt a pultnál, Annie-vel beszélgettek. Az egyikük iszonyú magas és kicsit hosszabb hajú férfi volt, erős arcvonásokkal, a másik kicsit alacsonyabb, de sok arcvonásuk egyezett – valószínűleg testvérek – gondoltam. Az alacsonyabb Anniet fűzte, a másik pedig csak magában mosolygott és nézelődött, majd elkapta a tekintetem, és utána félrenézett. Valahogy furcsák voltak – ide is illettek, meg nem is. Megrendelték a kajájukat, aztán leültek a mögöttem lévő boxba. Én befejeztem a reggelimet, kifizettem, elköszöntem Annietől és a kocsimhoz sétáltam. A kocsim mellett egy másik állt már, mint amikor idejöttem, és nem is akármi – egy '67-es Chevy Impala. Hibátlan állapotban. Gondolom a két srác jött vele. Mielőtt beszálltam a sajátomba, tettem egy gyorsnak szánt kört a másik kocsi körül – gyönyörű fekete autó volt, krómozott hűtőrács, mintha csak egy régi képről szedték volna le.

- Tyűha – gondoltam magamban, majd beszálltam a saját kis roncsomba. – Akkor is szeretlek – paskoltam meg a kormányt, és kitolattam a parkolóból. Még egyszer szemet vetettem az Impalára, aztán elhajtottam.

Felhangosítottam a rádiót, bólogattam és a kormányon doboltam a zenére, nem tudtam, merre visz az út, amin megyek. Nem volt új ügy, amiről tudtam volna, úgyhogy úgy döntöttem, csak vezetek, amíg meg nem látok valami helyet, ami megtetszik, és ahol lepihennék egy kicsit. Nem voltam hajléktalan – volt egy házunk Lake City-ben. A kulcsa mindig nálam volt, de évek óta nem voltam otthon. Nem vitt rá a lélek, hogy betegyem oda a lábam.

- A szomszéd államban vagyok – gondoltam. – Talán most van itt az ideje.

Sokáig rágódtam ezen, de végül úgy döntöttem, elhalasztom ezt a látogatást. Túlságosan fájt. Lekanyarodtam néhány kereszteződésben, aztán amikor már éreztem, hogy muszáj megállnom, leparkoltam egy benzinkúton. Megtankoltam Tragacsot (igen, neve van a kocsimnak), aztán bementem a shopba. Nézelődtem egy kicsit a chipses polcnál, de aztán rájöttem, hogy valami viszonylag rendes ebéd után kéne néznem, szóval odamentem a pénztárhoz, és kifizettem az üdítőt, amit vettem, na meg a benzint.

- Ne haragudj – kezdtem bele a mondandómba -, meg tudnád mondani nekem, hol találom a legközelebbi kifőzdét, vagy büfét? – kérdeztem mosolyogva.

- Hát, a legközelebbit mondjam, vagy a legjobbat? – kérdezte a pénztáros srác nevetve.

- A legjobbat, ezesetben – feleltem.

- Hát, a legközelebbi kisvárosban, ahogy beérsz, a második kereszteződésben kell jobbra kanyarodni és aztán egyet balra, és ott fogod megtalálni. A legjobb hamburger a környéken.

- Köszönöm a felvilágosítást – feleltem. Elvettem az üdítőt, hagytam némi borravalót az asztalon, és elindultam Tragacshoz. Ahogy a kulcsomat kerestem, ajtócsapódást hallottam magam mögül. Megfordultam, és a fekete Impala állt mellettem a két sráccal. Legszívesebben behúztam volna nekik, amiért a puccos fekete kocsijukkal direkt mellém állnak, hogy Tragacs még nagyobb tragacsnak tűnjön, mint amilyen. Amikor végre megtaláltam a kulcsom, és kinyitottam volna az ajtót, egy mély hang szólított meg.

- Hé, szép kocsi – mondta az alacsonyabb, és egy széles vigyort villantott felém. Most, hogy közelebbről, és szemből is láttam, észrevettem, hogy milyen világító smaragdzöld szemei vannak. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszik-e neki az autóm, úgyhogy nem mentem bele vitába.

- Kösz... asszem – feleltem, és mosolyogtam egy halványat, bár még mindig be tudtam volna húzni neki, amiért a menő kocsijával roncsot csinál az enyémből. Beszálltam Tragacsba, ők pedig bementek a benzinkútra. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, a bőrkabátos még intett nekem egyet, és rámkacsintott. Válaszként szalutáltam egyet neki, aztán elhajtottam a benzinkúttól.