Hurricane

26. fejezet - Válasz

A fürdőszoba padlóján ültem, a térdemen támasztva a fejem. A hajam kócos volt, az arcom nyúzott. Dean nem volt otthon, már elment, mire felébredtem. A fejem szétrobbant, a gyomromban pedig fel-alá liftezett a tegnap esti vacsora. Letöröltem a már félig megszáradt könnyeket az arcomról, és összeszedtem magam. Felkeltem, megfésülködtem, és próbáltam szalonképessé tenni magam. Bementem a szobába, és ledőltem az ágyra, nagyokat sóhajtozva. Nagyjából egy hónap telt el azóta, hogy kiengedtek akórházból. Derekkel azóta szinte minden nap beszélünk, felhív, hogy hogy érzem magam, elmeséli, vele mi történt. Jól esett, hogy legalább ettől a tehertől megszabadulhatott a lelkem.

- Hay, hazaértem – hallottam Dean hangját, ahogy belépett a szobába. A szemeim kipattantak a helyükről, és az arcát fürkészték, próbáltam kitalálni, milyen hangulatban van. – Minden rendben, kislány? – kérdezte aggódóan, és mellém huppant az ágyra.

- Persze – mosolyogtam rá, és beletúrtam a hajába. – Merre jártál?

- Hoztam reggelit az én királynőmnek – felelte, és puszit nyomott a homlokomra. – Jól érzed magad?

- Egy kicsit fáj a fejem, de rendben vagyok. – Felültem az ágyon, és hozzábújtam. Jó kedvében volt, de úgy döntöttem, még várok egy kicsit.

- Gyere, eszel valamit és jobban leszel – mondta, felhúzott az ágyról és a konyhába vezetett. Finomnak tűnő szendvicsek sorakoztak az asztalon, és mennyei illatú kávé, na meg egy kis pite.

- Imádlak – fordultam sarkon, és finom csókot nyomtam a puha ajkaira, amit nem győzött viszonozni. Leültünk elfogyasztani a reggelit, mindeközben jókedvűen beszélgettünk és nevetgéltünk, mintha a világ legtermészetesebb párocskája lennénk. Arra gondoltam, talán ez a jövőben is lehetne így. A gondolataimból szárnyak halk susogása ébresztett fel, és mikor elfordítottam a fejem, Cast pillantottam meg.

- Helló, Cas – köszöntötte Dean teli szájjal az angyalt.

- Üdv, Dean. Hayley – biccentett felém, és összeráncolta a szemöldökét.

- Szia, Cas. Baj van? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen, én csak... jól vagy?

- Igen, jól vagyok - feleltem kuncogva. – Köszönöm, hogy aggódsz. – Cas tekintete a szokásosnál is zavarodottabb volt. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Úgy érzem, mintha egy betolakodó lenne a szervezetedben – nézett rám értetlenül, én pedig elfelejtettem, hogy kell levegőt venni.

- Mégis miről beszélsz, Cas? – kérdezte Dean félig felvont szemöldökkel. – Hayleyt megszállta valami?

- Én... nem mondanám – felelte Cas. – Éreztem, ahogy a vérnyomásom az egekbe szökik, és a szememet elkezdik szúrni a könnyek.

- Hayley... miről beszél? – kérdezte Dean, és próbált a szemembe nézni, de csak lehunyt szemmel, remegő kézzel ültem a helyemen. Ezt nem így terveztem. Nem így akartam. Cseszd meg, Cas.

- Dean, én... - kezdtem bele, miközben próbáltam visszafojtani a sírást. – Terhes vagyok.

Dean arcáról az előző öröm pillanatok alatt illant el. Helyébe bizonytalanság, félelem, és ahogy láttam – düh került. Féltem, mert tudtam, hogy Dean hogy áll ehhez a dologhoz. Tudtam, hogy szerinte egy gyerek felelőtlenség, ebbe az életbe nem fér bele.

- Cas, magunkra hagynál egy percre? – kérdezte Dean hűvösen, mire az angyal felszívódott. Dean feszülten szívta be a levegőt, majd éveknek tűnő csend után megszólalt.

- Hayley, ezt mégis mikor szeretted volna közölni velem? – csattant fel.

- Ma reggel csináltam meg a tesztet, amíg nem voltál itthon – szipogtam, miközben a könnyeimen keresztül sandítottam a világra. – El akartam mondani, csak a megfelelő időre vártam, de... ez nem az – fejeztem be, és a tenyerembe temettem az arcom.

- Mégis mit gondoltál? Hayley, erről már rengetegszer beszéltünk, egy gyerek nem fér bele ebbe – mondta fennhangon, és a legutolsó szót külön kihangsúlyozta, mielőtt az égbe dobta volna a karjait.

- Azt hiszed, én nem tudom?! Hogy én nem gondoltam erre?! – kérdeztem kikelve magamból, nem hittem el, hogy ezt csinálja velem. – De már megtörtént, és ezen nem lehet változtatni! – folytattam, miközben a könnyek sorban potyogtak az arcomról. Dean felkelt a székről, felkapta a kabátját és az Impala kulcsait, és kiment a bunkerből.

- Most hova mész? – kérdeztem, szinte könyörögve, hogy maradjon.

- Bárhová – felelte, és bevágta a bejárat ajtaját, magamra hagyva a bánatommal.

Féltem, hogy így fog reagálni, és lám, igazam lett. Ez akkor sem lett volna másképp, ha én mondom el neki, és nem Cas érzi meg. Akkor is ugyanez lenne a véleménye a gyerekről, ahogy már sokszor elmondta. Felhúztam a térdemet, és ráhajtottam a fejem, hagytam, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Teljesen összetört és elveszett voltam. Mit tegyek? Felkullogtam az emeletre, és levetettem magam az ágyra, hagytam, hogy a sírás rázza a testem, amíg csak úgy nem érzem, hogy már sírni sincs erőm. Miután ez megtörtént, csak feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. Nem tudtam, mit tegyek. Dean nem akarta a közös gyerekünket, aki éppen bennem növekedett. Pár óra magány és szenvedés után megnyikordult az ajtó, és valaki belépett rajta. Nem fordultam felé, tudtam, hogy Dean az. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy még jobban fájjon ez az egész. Tudtam, hogy nem akarja ezt, és, hogy nem lesz választásom, csak az, ha elmegyek tőle. És ez mindennél jobban fájt.

Dean leült az ágyra, aztán odabújt hozzám, és a nyakamba fúrta az arcát. Whiskey illatát éreztem rajta és tudtam, hogy ivott. Nem akartam arra gondolni, mi mindent csinálhatott még ebben az állapotban. Szorosan magához húzott, és hallottam, ahogy folyton szuszog. Először életemben éreztem úgy, hogy ki akarom hámozni magam az öleléséből, és ez nagyon rossz érzéssel töltött el.

- Sajnálom, Hay – suttogta, és éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. – Úgy sajnálom, nem kellett volna ezeket a dolgokat mondanom neked.

- Felejtsd el, Dean. Igazad volt – szipogtam.

- Nézz rám – mondta, és maga felé fordított. A hajam a könnyes arcomra ragadt, a szemeim puffadtak és vörösek voltak. Dean fölém hajolt, és az enyémre tapasztotta a puha ajkait, és félretűrte a hajamat. – Szeretlek, Hayley. És a gyerekünket is szeretem. Nem kellett volna ezeket a dolgokat mondanom, de te is tudod, hogy ez az élet – a vadászat - nem egyeztethető össze egy gyerekkel.

- Tudom, Dean, de mit tehetnénk? – kérdeztem még mindig könnyes szemmel, mire ő rám mosolygott, és a fülembe súgott. Az arckifejezésem egyszerre lett értetlen és boldog. – Komolyan gondolod?

- A lehető legkomolyabban – felelte, és ismét megcsókolt.