Hurricane

9. fejezet - Kérlek, ne

Egy újabb adag vért köptem ki a földre, miközben ez a seggfej démon ismét hasba vágott. Talán belső vérzésem is van – gondoltam. Nem tudtam, hol vagyok – egy sötét raktárépületben voltam felkötözve egy vastag láncon, a lábam még épp, hogy a földet érte. Iszonyú fáradt voltam. És agyonvert. És megkínzott.

- Utoljára mondom, hogy meg is értsd: nem tudom, hol van. Oké? Ha tudnám, akkor se mondanám meg, de ez már tényleg nevetséges.

- Istenem, le se tagadhatnád, hogy ismered! Mindkettőtöknek hatalmas pofája van. Jesszusom de utálom az ilyet – kapcsolódott be a beszélgetésbe démon börtönőröm –. Csak bökd ki, hogy hol a kénköves pokolban láttad utoljára, és már mehetsz is.

- Mire mennél vele? Hónapok óta nem láttam. Ez nagyjából a leglágyabb nyom, amin elindulhatnátok. Teljesen feleslegesen vagy itt.

Újabb ütés landolt a gyomorszájamon, én pedig összerezzentem. Nem bírtam, az izmaim nagyon elgyengültek. Fáradt voltam. De akkor sem mondtam egy szót sem. Inkább meghaltam volna, minthogy elmondjam, hol láttam utoljára Deant. Részben azért, mert nem akartam, hogy baja essen, részben pedig azért, mert túlságosan fájt visszagondolni rá. A fogvatartóm eközben szembeállt velem, és az arcomat vizslatta. Fekete szemei néha fel-felvillantak.

- Hát, ha szépen nem megy... - mondta, kinyitotta a száját, és fekete füst kezdett el gomolyogni belőle, azonban pár másodperc múlva vissza is tért a szerencsétlen megszállt férfi testébe. – Hm. Hát így állunk.

- Asszem ez kicsit besült – mondtam, és kuncognom kellett, de minden mozdulat iszonyú fájdalmakkal szúrt belém.

- Most komolyan azt hiszed, hogy egy rohadt megszállás elleni tetoválástól fogok megijedni? Jaj drága. Olyan naiv vagy. És idegesítesz.

Elővett egy kést, és felém suhintott vele, amivel simán átvághatta volna a hasfalamat, de csak az ingemet szelte ketté vele, hogy felfedje a tetoválást, ami eddig megvédett ellene. Az állam megfeszült, és lehunytam a szemem. Azon gondolkodtam, vajon mennyire fáj, ha az embernek lenyúzzák a bőrét.

Eszembe jutott a nap, amikor megcsináltattam. Dean erősködött, ő cibált el egy tetoválószalonba, mondván, így nem vadászhatok többet, nincs meg a megfelelő védelem. Nagyon féltem, de végül a bordáimra varrattam a szimbólumot, Dean pedig végig elterelte a figyelmem, hogy ne a félelemre koncentráljak.

Lehunytam a szemem, mire egy kéz érintését éreztem a bordáimon. Aztán szúrásokat. Aztán forróságot. Egy kis időbe telt, mire rájöttem, hogy nem fogja lenyúzni a bőrömet... annyira megégeti azt, hogy a tetoválás megroncsolódjon. Torkom szakadtából üvöltöttem, az eddigi fájdalmak tetejébe ez már túl sok volt. Egyszerűen túl sok, főleg a tudat, hogy pár perc választott el attól, hogy démoncsemege legyek.

- Na hol maradt a nagy szád? Az ilyen kis ribancok, mint te kiakasztanak. De most már nem fog annyit járni a szád, abban biztos lehetsz – mondta, és elhagyta a férfi testét, hogy átvegye az irányítást az enyém felett. Egy fél perc sem kellett, és már nem voltam ura annak, amit csinálok.

A testem úgy lógott a láncokon, mint egy darab hús. Nem mozgott, nem tépte le a láncokat. Nem indult útnak semerre. Annál sokkal rosszabb dolgokat tett. Az elmémben turkált – emlékek, gondolatok, félelmek, vágyak. Semmiből nem tudtam kizárni őt, hiszen ő irányított, én csak egy pislákoló hang voltam a saját agyam leghátuljában. Megtudott rólam mindent: a családomról, az életemről, az öcsémről, Deanről. Iszonyúan fájt újra végignézni ahogy elhagyjuk egymást.