Hurricane

7. fejezet - The Road So Far

Olyan gyorsan futottam az erődben, ahogy csak tudtam. A lábaim meglepően jól vették az akadályokat, átugrottam köveket, ágakat, aprócska elsuhanó állatokat. A bakancsom jól bírta a strapát – szerencsére. Néha hátrapillantottam, de nem volt rá szükség, tudtam, hogy az üldözőm bármelyik pillanatban felbukkanhat, az én emberi lábaim nem versenyezhetnek egy szörnyével.

A fiúkkal éppen egy vámpírcsaládra vadásztunk Tulsa városától nem messze. Mint a legtöbb ilyen esetben, kellett egy csali, és nagy veszekedések árán, de mindig én lettem az. És ez így volt mindig jól. Amíg én elszórakoztatom őket egyesével, a többieknek van ideje foglalkozni a többiekkel, és a fészekkel. Az elmúlt fél évben a fiúkkal egy összeszokott hármas lett belőlünk, egy csomót vadásztunk együtt. Minden úgy ment, ahogy a nagy könyvben le volt írva.

Futás közben egy reccsenést hallottam a mellettem lévő magas fák irányából, és a következő pillanatban már egy férfi ugrott felém, éles agyarait villogtatva. Kitértem előle, majd miközben hátrafordult hozzám, egy határozott mozdulattal lecsaptam a fejét az erre szánt pengémmel, az pedig csendesen a földre hullott. Újra futásnak eredtem, ezúttal kicsit oldalas irányba – a célom az volt, hogy előbb-utóbb visszajussak a fiúkhoz a fészekbe. Újabb támadómra nem kellett sokat várni, ezúttal a hátam mögül ugrott rám, leterített a földre, de mielőtt belém marhatott volna, már vége volt. Be kell valljam – elégedett voltam magammal. A fiúk mellett töltött idő igazán jót tett nekem vadászat szempontjából.

Már közeledtem a házhoz, láttam a sziluettjét az erdőben. Ideje már – gondoltam, mert a lábaim kezdtek belefáradni a rohangálásba. Minél közelebb kerültem a házhoz, annál inkább megnyugodtam, főleg, mert Dean és Sam már az Impalához közelítettek. Ebből arra következtettem, hogy a fészek üres, úgyhogy lassítottam kicsit az amúgy eszeveszett tempómon. Ami nagy hiba volt. Egy kéz ragadta meg a jobb bokámat, mire én előre estem, és bevertem a fejemet. Valami ágba talán. Képességeimhez képest gyorsan hanyatt fordultam, hogy ki tudjam védeni a következő támadást. A lény – ezúttal egy nő – rám vetette megát, és az agyarait csattogtatta felém. A kés kiesett a kezemből, úgyhogy az alkarommal tartottam távol tőle magam, amíg a másik kezemmel a késem kerestem. Egyszerre próbáltam mindkét feladatra koncentrálni, de a fejsérülésem miatt lelassultak a reflexeim, és túl későn vettem észre, hogy a nő belemart a karomba. Hangosan felkiáltottam. Próbáltam lerúgni magamról a szörnyet, de éreztem, ahogy elszáll az erő a lábaimból. Nem akartam meghalni. Miközben így küszködtem, hirtelen egy hangos huppanást hallottam magam mellől, és már nem nehezedett rám egy másik ember súlya. Felnéztem, és megláttam Deant, aki az előbb lerúgta rólam a nőt, most pedig éppen a fejét csapta le, amivel én már vagy egy örökkévalóság óta küszködtem.

- Hayley! Hay, mondj valamit! – szólítgatott Dean, miközben az ölébe rakta a fejemet. De nem tudtam mit mondani. Álmos voltam.

- Szeretlek – nyögtem ki végül.

- Én is szeretlek, baby. Ne hagyj itt. Itt vagyok. Ne félj, amíg engem látsz, oké? Sam! – hallottam, ahogy az öccsének kiált, és utána minden csak fehér zaj volt.

Dean! – kiáltottam, és bekopogtattam Dean szobájába. – Dean, engedj be! – De nem kaptam választ. Óvatosan benyitottam az ajtón, ami valamiért nem volt bezárva, és amikor beléptem, megláttam Őt. A földön feküdt, arccal lefelé. Körülötte minden véres volt. A vérének olyan színe volt, mint annak az ingének, amelyik a kedvencem volt. Dean meghalt. Vérbe fagyva álltam a szobában, amikor hirtelen lehűlt a levegő, és ő már ott állt előttem. A sötét szobában a szürkés alakja csak úgy szikrázott. Beesett arcán sebek mutatkoztak. Közelebb jött hozzám. A szemembe nézett, de a szemei már nem voltak zöldek. Dean... - a nevét akartam mondani, de mire megtehettem volna, a hasamba szúrt egy kést.