Hurricane

2. fejezet - Csapatjáték

Elvezettem a kifőzdéig, amit nem volt nehéz megtalálni, hála a kedves benzinkutas útbaigazításának. Bementem, és a kedvenc kis kávézómmal ellentétben itt jóval több volt a vendég, beszélgettek, nevetgéltek, a felszolgálólányok fel-alá járkáltak, hol italokkal, hogy hamburgerekkel vagy hot-dogokkal a kezükben. Leültem egy üres asztalhoz a fal mellé, és vártam, hogy az én rendelésemet vegyék fel. Hamburgert és üdítőt rendeltem, gondoltam nem hagyhatom ki a „környék legjobb hamburgerét". Amíg vártam az ebédemre, addig nézelődtem, belehallgattam egy-két beszélgetésbe, ami körülöttem zajlott. Néhány párocska volt, akik a nyári napjaikat töltötték itt, túrázók, akik félbeszakították az útjukat, hogy itt lepihenhessenek, és néhány hozzám hasonló magányos szerzet. Egy család ült a mellettem lévő asztalnál, anya, apa, tinédzser lány. Nem bírtam rájuk nézni, megszakadt tőle a szívem, azonban amiről beszéltek, az megütötte a fülemet.

- Mondtam, hogy egyedül nem mehetsz sehová!

- Nem egyedül mennék, Jake-kel!

- Tehát egyedül! Nem mész, főleg azok után, ami az elmúlt hetekben történt itt! Amíg a rendőrség nem deríti fel a gyilkosságokat, nem mehetsz egyedül sehová. Kérlek, értsd meg, hogy miért mondjuk ezt. – Ahogy hallottam, a lány nem értette meg, hogy miért nem engedik a fiújával randizni, azonban a gyilkosságokra felkaptam a fejem. Az elmúlt hetekben ezek szerint több haláleset történt itt, amire a rendőrség nem találja a választ. Nem biztos, hogy az én ügyem lesz, de legalább utánakérdezhetek, úgy sincs jobb dolgom.

Miután elfogyasztottam az ebédemet, a kocsiból előkotortam a kosztümöm, meg a sok hamis jelvényem egyikét, és átöltöztem. A hajamat laza kontyba kötöttem, felvettem a magassarkúm, és úgy vezettem el a közeli rendőrállomásra. Ha a hamis jelvény nem is tette meg mindig a hatását elsőre, a ceruzaszoknyából kivillanó lábak sosem hagytak még cserben. És ez inkább szomorú, mint örömteli.

A rendőrkapitányság egy kis épület volt, lapos tetővel olyan volt, mint egy kis doboz. Beléptem a szűkös előtérbe, ahol rögtön meg is szólított a seriff helyettes.

- Tudok segíteni valamiben, hölgyem?

- Taylor Morgan, FBI. Jó napot – feleltem, és elővettem az álnevemhez illő jelvényt, és felmutattam. A helyettes felvonta a szemöldökét, és rám nézett.

- Á, FBI. Mi hozta ide a kis városkánkba?

- Az elmúlt hetekben történt események miatt vagyok itt. A központból küldtek. Szeretném megnézni az ügy aktáit, esetleges hozzátartozókkal, szemtanúkkal beszélni.

- Á, igen. A gyilkosságok. Tudja hölgyem, igazából már két kollégája itt járt nálunk, így nem látom értelmét annak, hogy újabb külső egységeknek megmutassam a kapitányság iratait – mondta a seriff, én pedig értetlenül álltam. Mi a fenéért küldené ide az FBI az embereit egy ilyen porfészekbe?

- Nézze uram, csak pár pillantást szeretnék vetni az ügyre és már tovább is állok. Rendben van? – kérdeztem kedvesen, mégis határozottan, hogy ne érezze azt, hogy elküldhet. Sajnos ez nem jött össze.

- Sajnálom hölgyem, de amint említettem... - kezdett bele a helyettes, de közbeszakították.

- Uram, a hölgy velünk van – szólalt meg egy férfi, és kedvesen rámosolygott a seriff helyettesre, és a vállamra tette az óriási kezét. Ha nem lettünk volna inkognitóban, már behúztam volna neki egyet. Nem szeretem, ha taperolnak.

- Á, ügynök urak! Hogy megy a nyomozás? Kellett az erősítés? – kérdezte, és rám kacsintott. Sokkal derűsebb volt, mint két perccel azelőtt.