Hurricane

23. fejezet - Bosszú

- Ez... nagy valószínűséggel azt jelenti – kezdte Dean, de félbeszakítottam.

- Derek... ez nem a te hibád, rendben? – szipogtam. – Felesleges magadat hibáztatni.

- Mondjátok már az Istenit! – csattant fel az öcsém, és az ő könnyei is utat törtek maguknak. Beletúrt a dús hajába, és úgy tartotta vissza a sírást.

- Derek, a szüleink... vagy valamelyikük, eladta a lelkét azért, hogy megszülethess – mondtam sírva. Az öcsém szemei kikerekedtek, összeráncolta a szemöldökét, és lassan megrázta a fejét, mint aki nem hiszi el, amit mondok. De tudtam, hogy elhitte.

- Istenem – suttogta, és a tenyerébe temette az arcát.

- Sajnálom, baby – mondta Dean halkan, a mély hangján, átkarolt, és finom csókot nyomott az arcomra. Hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, aztán felállt mellőlem és elvette a papírokat meg a telefonját a földről. Odacsúsztam Derekhez, és átkaroltam, hagytam, hogy a vállamon sírjon, amíg csak jól esik neki. El sem tudom képzelni, mit érezhet most...

- Derek, ez nem a te hibád – suttogtam, és megsimogattam a haját. Még egy örökkévalóságnak tűnő időbe telt, mire Derek megnyugodott legalább annyira, hogy magára tudjam hagyni, és végre oda tudtam menni Deanhez.

- Dean, itt valami nem stimmel – suttogtam. – Ha valamelyikük eladta a lelkét, akkor miért nem pokolkutyák jöttek érte? Őket egy démon ölte meg – folytattam. Dean a konyhában támaszkodott a pultnak, és mélyen a szemembe nézett. A tekintetem az ajkára vándorolt, mire ő finoman megharapta azt. Úgy vágytam az érintésére, a szeretetére, a biztonságot adó karjaira, mint egy darab kenyérre. Lábujjhegyre álltam, átkaroltam a nyakát, és finoman megcsókoltam.

- Mindennek a végére járunk – mondta, és szorosan magához ölelt.

- Tudom – feleltem. Dean elővette a mobilját és Samet tárcsázta.

- Hé, Sammy. Nem, nem... Igen, minden rendben. Nem... Kérlek, segíts ki minket. Nézz át minden forrást, és derítsd ki, ha bármilyen furcsa jelenség történt a Lawson család körül, a házukban, bármi, ami kicsit is gyanús, jól jöhet, rendben? ... Igen. ... Kösz, Sammy.

- Mit mondott?

- Segít nekünk. Viszont mi menjünk innen, nincs itt több teendőnk. Derek! – szólt az öcsémnek. – Kérlek segítsetek összeszedni minden cuccot innen, ami csak egy kicsit is hasznos lehet, elvisszük őket.

- Hová megyünk? – kérdeztem Deant.

- Haza – felelte mosolyogva, mire nekem felcsillantak a szemeim. Végre hazamegyünk! Összeszedtünk minden papírt, fényképet, feljegyzést egy nagy dobozba, Derek berakta az Impala hátsóülésére, és útnak indultunk. Alig vártam, hogy újra Kansasben legyünk. Az út nagyrészt csöndes volt, mindannyian próbáltuk feldolgozni, amik történtek, és emellett iszonyú fáradtak is voltunk. Alig vártam, hogy végre a saját ágyunkban aludhassak. Amikor megérkeztünk, Derek segített becipelni Deannek a dobozokat, én pedig nagy nehezen bejuttattam magunkat a bunkerbe. Lesétáltunk a lépcsőn, ahol egy laptopot nyomogató Sambe botlottunk.

- Sammy! – kiáltottam örömömben, és a nyakába ugrottam.

- Hales, de jó, hogy végre látlak! – felelte, megszorított és a levegőbe emelt.

- Megfulladok – nyögtem, mire ő felnevetett és lerakott a földre.

- Hogy vagy?

- Voltam már sokkal jobban is – feleltem mosolyogva. Sam a hátam mögé pillantott, és biccentett egyet. – Sam, ő itt az öcsém, Derek – mondtam, és bemutattam őket egymásnak. Kezet ráztak egymással, és utána beljebb vittük a dobozokat, amiket a házból hoztunk el. Sam kiterítette őket a könyvtárban lévő nagy asztalra, és átvizsgálta őket, amíg mi vacsoráztunk, hiszen mindannyian nagyon fáradtak és éhesek voltunk.

- Találtál valamit? – kérdeztem Sammyt, és megálltam az asztal mellett, átfuttatva a szemem a sok papíron és fényképen.

- Ezt – felelte, és felmutatott egy öreg, szétesőben lévő könyvecskét.

- És ez mi a fene? – értetlenkedtem, és Sam lerakta elém a könyvet, az első oldalon kinyitotta. Az állt benne karcos betűkkel, hogy „démonok". Összerncoltam a szemöldököm, és belelapoztam. A könyvben rajzok voltak, feljegyzések, démoncsapdákról, különböző fajtákról, ördögűző latin szövegek, az, hogyan kell megidézni egy keresztúti démont, minden, amit csak a szüleim tudtak a feketeszeműekről. Éreztem, ahogy a torkomban egy nagy gombóc nő és nem tudok nyelni.

- Amennyit ebből megtudtam az az, hogy a szüleid alkut kötöttek egy démonnal, és utána minden követ felforgattak, hogy rájöjjenek, hogy bújhatnak ki az alku alól – mondta halkan Sam, és összeszorította az ajkait.

- Baszki – mondtam, és a tarkómra raktam a kezeim. – És valószínűleg sikerült is nekik... - motyogtam.

- Valószínűleg – nyugtázott. – Találtam egy régi rendőrségi jelentést, miszerint betörtek a házatokba, amikor Derek egy éves volt... a rablónál fegyver volt, de édesapád önvédelemből véletlenül leszúrta a tettest, így megmentve a családját.

- A démon volt... és apa megölte. Ezzel semmissé válik az alku?

- Úgy tudom, nem – felelte Sam.

- Akkor mi a fene történt? – kezdtem pánikba esni, újra.

- Nem tudom, de legalább valamivel előrébb járunk. Ez már egy jó nyom. Ne aggódj, Hales – mondta, és átkarolta a vállam.

- Nem aggódom – feleltem, és az előttem elterülő kupacra bámultam, aminek a szélén egy régi fénykép volt rólunk. Minden, amit eddig hittem magamról és a családomról, kezdett széthullani.

Úgy döntöttem, magára hagyom Samet a könyvtárban, és átsétáltam a konyhába, ahol Derek ült és egy kávét szorongatott.

- Héj, hogy vagy? – kérdeztem, és megfogtam a vállát.

- Vagyok – felelte komoran. Nagyon megviselte ez az egész.

- Sajnálom, Derek. Ne hibáztasd magad, nem tehetsz róla. Higgy nekem.

- Tudom, én csak... - kezdte, és hallottam, ahogy megcsuklik a hangja. – Ha én nem lennék, még mindig élnének – mondta, és lehunyta a szemét.

- Pihenned kell. Verd ki ezeket a fejedből. Te vagy nekem a legfontosabb, Derek. A családom, és vigyázok rád.

- Sam jobb testvéred volt az elmúlt időszakban, mint én valaha.

- Felejtsd el ezeket, D. Gyere, megmutatom a szobát, ahol aludhatsz – mondtam, felhúztam őt a székről és elvezettem a végtelennek tűnő folyosókon a szobáig. – Jóéjt.

- Jóéjt, Hales – mondta, és becsukta maga után az ajtót. Megfordultam, és Deant láttam, aki a saját szobánk ajtajában állt, karba tett kézzel.

- Mi az? – kérdeztem.

- Büszke vagyok rád – felelte, és szorosan magához ölelt. – Rád fér a pihenés, gyere.

- Egyetértek – feleltem, és követtem a szobánkba. Maga mellé fektetett az ágyba, és szorosan átkarolt hátulról, a nyakamon éreztem a szuszogását. Halványan elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy a lélegzete egyre lassabb és egyenletesebb lett, Dean elaludt, és pár perc múlva én is követtem a példáját.