Hurricane

20. fejezet - Rejtélyek

Tudom, hogy rengeteget kellett várni új fejezetre, de végre megérkeztem! Ne haragudjatok! :*

***

Derek még majdnem egy hétig a kórházban kellett, hogy maradjon, úgyhogy Deannel minden nap meglátogattuk őt, és vele voltunk, ameddig csak szüksége volt rá. Néha beugrottak a barátai, olyankor kedvesen mutatott be engem és Deant nekik. Valamiért ez nagyon meghatott. Jó érzés volt újra egy családként viselkedni, és nem úgy, mint két idegen. Vagy két ellenség. Miután kiengedték Dereket a kórházból, ragaszkodott hozzá, hogy a motelból költözzünk át az ő lakásába, amíg nem sikerül fényt deríteni arra, ami történt vele.

- Meg kéne néznünk a kocsidat. Tudod, hová vitték? – kezdte Dean.

- Öhm, azt hiszem – felelte Derek, és az ujjait átfuttatta a haján. – Van egy telep a város szélén, a fazon, aki a tulaj, ő szokta javítani a kocsimat. Ismerem már egy ideje, általában oda szokták vinni a rommá tört kocsikat.

- Akkor nézzük meg, rendben?

- Te is velünk jössz, öcsi? – kérdeztem mosolyogva. Derek egy kicsit gondolkodott, aztán bólintott. Mindhárman beültünk az Impalába, és elindultunk.

- Menő autó – mondta Derek. – Végre eladtad azt a roncsot, amivel eddig jártál? – Dean halkan kuncogott, és megsimogatta a combomat.

- Nem, otthon áll a garázsban – feleltem kissé mérgelődve.

Amikor odaértünk a telepre, lassan sétálgattunk a szétroncsolódott, lepukkant autómaradványok között, mire találkoztunk egy férfival. Derek odasétált hozzá, kezet ráztak, és megpaskolta az öreg vállát. Kicsit emlékeztetett Bobby-ra.

- Hogy vagy, Derek? Hallottam, ami történt. Az autódért jöttél? Ott áll hátul a sarokban, de nincs túl jó állapotban.

Derek biccentett egyet nekünk, mi pedig elindultunk a kocsi felé, amíg ő lefoglalta a szerelőt. A kocsi, ami valaha az öcsémhez tartozott, most összetörve, roncsolódva állt a telep szélén. A számat lapos vonallá préseltem, fájt ránézni, és arra gondolni, hogy az öcsémet ebből az autóból kellett kiszedniük. Dean előkapta az EMF-et, ami rögtön ki is akadt. Bíztató. Lassú léptekkel sétáltuk körbe az autót, hátha találunk valami furcsát. Nem is kellett sokat keresni, ugyanis a szétnyomódott műszerfalon furcsa, kénes anyag volt. Szóval így állunk.

- Démon – mondta Dean halkan. Én nagyot nyeltem, aztán visszasétáltunk Derekhez. Ő elköszönt a szerelőtől, aztán visszaindultunk az öcsém lakásához.

- Sikerült megtudni valamit? – kérdezte Derek. Deannel egymásra néztünk, nem teljesen tudtam, mit mondjak.

- Nos, valószínűleg egy démon volt – kezdtem bele a mondandómba. – Kénes nyomokat találtunk a kocsiban, ami erre utal. Csak nem értem, mit akarhat tőled egy démon.

- Anyáékat is egy démon ölte meg? – kíváncsiskodott az öcsém.

- Valószínűleg – morogtam magamnak, és összeráncoltam a szemöldökömet. Eszembe jutott, hogy nem is tud róla, hogy anyáék szelleme még évekig a házban kísértettek. Úgy döntöttem, nem mondom el neki. Ez Deannel a közös ügyünk volt, és bár Derek az öcsém volt, mégis úgy éreztem, ettől most megkímélem.

Dean leparkolt Derek lakása előtt, és mindannyian bementünk az ideiglenes otthonunkba. Derek felrakott főni egy adag kávét, én a kanapéba süppedtem, Dean pedig csendesen a falnak támaszkodott. Az agyam csak zakatolt, lehetséges válaszokat keresve. Mit akarhat egy démon az öcsémtől? Talán ő is bosszút akar állni rajtam, mint az alakváltó? Talán neki van valami ügye vele? Vagy ennek az egésznek Deanhez van köze?

Ahogy ezen elmélkedtem, egy kéz simogatását éreztem az arcomon, kinyitottam a szemem, és Dean angyali zöld szemeivel kerültem szembe. Az ajkaim széles mosolyra húzódtak, az övéi pedig finoman préselődtek rájuk.

- Minden rendben lesz, baby – suttogta, amitől libabőrös lettem. Az elmúlt egy hét izgalmai annyira elfoglaltak, hogy meg is feledkeztem arról, hogy mennyire csodálatos is Dean.

- Tudom – feleltem, és közelebb húztam magamhoz. – Csak nem jövök rá, mi lehet ez az egész.

- Együtt kitaláljuk – mondta, és finom puszit nyomott a homlokomra, aztán letelepedett mellém a kanapéra.

Egy kis ideig néma csendben ültünk elmerülve a saját gondolatainkban, Derek halkan motoszkált a konyhában, amíg mi próbáltunk rájönni valami mindent megváltoztató dologra.

- Azt sosem... sosem sikerült kideríteni, hogy ki ölte meg a szüleiteket? – kérdezte habozva Dean, és felém fordult. Hirtelen minden más gondolat kiürült a fejemből, és csak arra tudtam gondolni, amit mondott.

- Szerinted ez ugyanaz a rohadék? – kérdeztem fennhangon. Nem rá voltam mérges, de fékezhetetlen harag öntött el már csak a gondolattól is, hogy az a tetű, aki megölte a szüleimet ismét ránk vadászik. Rossz családdal baszakodik, az biztos.

- Nem tudom, Hay, nyugodj meg! Csak ötletelek. Ez egy jó kiindulási pont lehet, nem?

- Igazad van, de érts meg, Dean...

- Megértelek, baby – felelte, és magához húzott. A fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig finoman kezdte simogatni a hajamat.

- Most mit tegyünk? – kérdeztem halkan, miközben nagyokat sóhajtottam.

- Kérünk egy kis segítséget – mosolygott, aztán elővette a mobilját és Samet tárcsázta. Hát persze. Ha valaki ki tudja deríteni mi van itt, az Sam lesz. Két-három csengés után fel is vette, és megbeszélték Deannel az egész esetet. Megkérte, hogy próbáljon utánanézni a régi újságokban, hírekben, bármiben, hogy annak idején másokat is megtalált-e anyámék támadója, és hogy mi lehetett az oka rá. Kicsit megkönnyebbültem, hogy volt valami nyomunk, amin el tudtunk indulni. Még ha nagyon féltem is, hogy végül ki fog derülni, mi köze volt egy démonnak a családomhoz.

- És mi mit teszünk? Várunk? – kérdeztem, miközben fel-le járkáltam a nappaliban.

- Nem. Mi a magunk módján szerzünk információt – felelte Dean, és széles, féloldalas mosoly terült el az arcán, ami semmi jót nem jelenthetett a démonokra nézve.