Hurricane

18. fejezet - Telefonhívás

Nagyjából két hét telt el azóta, hogy az alakváltó rám támadt, és Dean ismét megmentett engem. Azóta a bunkerban tengődtem, a sebeim kezdtek szépen gyógyulni, a véraláfutások is kezdtek eltűnni, és a bőröm a sárgás, lilás szín helyett felvette a normális formáját. Nem voltam paranoiás, de túl nagy csend volt az elmúlt két hétben. Dean úgy döntött, hogy amíg fel nem épülök, addig nem megy vadászni, mert vigyázni akart rám. Először erősködtem, hogy jól vagyok, és miattam ne hagyja egyedül Sammy-t, a végén beadtam a derekam, és titkon nagyon is örültem, hogy ennyi időt töltünk együtt, és nem kell aggódnom, hogy bármikor a halálhíre jöhet haza helyette. Megbíztam benne, kiváló vadász volt – de ismerjük már az életet.

Éppen a kanapén elterülve néztünk valami agyatlan műsort, amikor valami hirtelen felindulásból így szóltam:

- Ezt meg tudnám szokni.

- Mit? – kérdezte Dean, és összeráncolta a szemöldökét. – Hogy egész délután Jimmy Fallon ismétléseket nézzünk?

- Akár – válaszoltam, és szorosabban az ölébe bújtam, remélve, hogy ejti a témát, mert az előző hangneméből arra következtettem, ő nem érez így ezzel kapcsolatban.

- Végülis, elég vicces fazon, de azért jóból is megárt a sok. Mire gondoltál, baby?

- Én csak – kezdtem habozva, kissé remegő hangon – arra gondoltam, hogy veled talán nem is lenne rossz egy ilyen élet. Egy normális. Tudod, akár... ha majd eljön az ideje, kiszállhatnánk – mondtam, nagyot nyeltem, és folytattam. Esetleg letelepedhetnénk. Lehetnének... gyerekeink. – A szívem hevesen kezdett verni a mellkasomban, mert tudtam, hogy Dean szeret engem, de azt is tudtam, hogy mennyire hadilábon áll ezzel a témával. És valamennyire meg is értettem, de elszomorított a gondolat, hogy úgy fogok meghalni, hogy semmit nem hagyok magam után, és senki nem fog emlékezni rám, miután elmentem.

- Baby, tudod, hogy ezt nem tehetjük. A feltételezett gyerek miatt sem. Gondolj magadra. Vagy rám. Ebből nem lehet kiszállni. Ha ebbe egyszer belekerülsz, utána nincs megnyugvás. És gondolj csak bele... karácsonykor nem a jézuskát várná a gyerek, hanem a dilis angyal nagybácsiját? Ez elől már nem tudunk elmenekülni, Hay. – mondta, és finoman megcirógatta a hajamat. – Sajnálom.

- Igazából azzal, hogy Cas lenne a nagybácsija, csak még nagyobb kedvet hoztál hozzá – kuncogtam halkan, és letöröltem a könnyeimet. Dean szemből az ölébe húzott, és finoman magához húzott egy csókra. Az egyik kezével a tarkómnál cirógatta a hajam, a másikkal a forró könnyeim törölte le az arcomról. Jobban szerettem őt az életemnél is, és ezen semmi nem változtatott. Amíg vele nem találkoztam, amúgy sem álmodtam soha arról, hogy valaha családom lesz. De nekem ő volt az. Ahogy éjszakánként átkarolt és magához húzott, reggelente a hajamba mormogott, amikor nem volt kedve felkelni, ahogy egész nap apró érintésekkel, csókokkal és puszikkal bombázott, akárhányszor csak elmentünk egymás mellett, és ahogy mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá. Nagyobb biztonságban éreztem magam, mint valaha, és azt kívántam, bárcsak el tudnám ezeket mondani neki úgy, hogy ne legyen klisé. De amit éreztem iránta, azt nem lehetett szavakba önteni.

- Szeretlek Dean – szuszogtam két csók között, mire ő mélyen a szemembe nézett. A tekintetében aggodalom és félelem látszottak, és hirtelen én is félni kezdtem. Mi történt?

- Hay... ez az, amit akarsz? – kérdezte, és az arcomat fürkészte.

- Téged akarlak – feleltem, és kicsit közelebb húzódtam hozzá. Halkan kuncogott, de aztán folytatta a mondanivalóját.

- Nézd, ha te ki akarsz szállni, megértem. Csak... én nem tehetem, Hayley. Nem adhatom meg azt, amire vágysz. Én nem lehetek apa. Nem lehet családom. Szinte mindenkit elvesztettem már, akit szerettem, és ezt veled nem kockáztathatom meg. Így is... annyi bajba kevertelek már. A szívem szakad meg, ha ránézek a sebeidre, és tudom, hogy miattam vannak – mondta, és néha nagyot nyelt a szavak között. Néha láttam, ahogy könnyektől csillognak a gyönyörű szemei. Mégis miről beszél?

- Dean, hagyd abba, kérlek – mondtam, és a kezeim közé fogtam az arcát. Éreztem, ahogy az állkapcsa néha megfeszül, aztán ellazul. – Szeretlek. Jobban szeretlek, mint bárkit, vagy bármit ezen a földön. Érted? Eszedbe ne jusson elhagyni – mosolyogtam rá, és megcsókoltam.

A karjai hirtelen a derekam és a hátam köré fonták magukat, és úgy húzott egyre közelebb és közelebb magához, mire szinte érezte a heves szívdobogásomat. A mozdulataiban éreztem mindent, amit ő is, kétségbeesést, félelmet attól, hogy elveszítjük egymást. Szerelmet. Dean nem habozott, gyorsan kigombolta az ingemet, és apró csókokat adott a kulccsontomra és a nyakamra.

- Sosem hagylak el – suttogta, a lehelete végigcirógatta a bőrömet, amitől libabőrös lettem.

A jelenetet a mobilom csörgése törte meg. Hangos, erőszakos, oda nem illő hang volt.

- Ne vedd fel – kérlelt Dean, miközben a fülemet csókolgatta. Beleegyezően bólintottam, és hagytam, hogy tovább kényeztessen. Akármi is volt az, valószínűleg várhatott. Ám a telefon nem adta fel, kitartóan csörgött a dohányzóasztalon, szóval úgy döntöttem, gyorsan lenémítom. Kifordultam Dean karjaiból, ám amikor megláttam a hívó fél nevét, mégsem a lenémítás opciót választottam.

Gyorsan a fülemhez kaptam a készüléket, és a vérem megfagyott, amikor egy idegen szólt bele a készülékbe.

- Miss Hayley Lawson? – kérdezte.

- Ki kérdezi? – feleltem gyanakodva.

- Hölgyem, a testvére miatt telefonálok. Tíz perce hozták be a sürgősségi osztályra, ön volt megadva vészhelyzet esetén értesítendőnek. Meg tudja oldani, hogy idejön? Jelenleg a Mary Lanning Egészségügyi Központ sürgősségi osztályán tartjuk, Hastings, Nebraska. Az állapotát megpróbáljuk stabilizálni, megteszünk mindent, amit tudunk, Ms. Lawson.

- Köszönöm, uram. Rögtön indulok – feleltem, és remegő kézzel kinyomtam a telefont. Egy pár másodpercig csak magam elé bámultam, aztán arra lettem figyelmes, hogy Dean finoman, a vállamnál fogva ráz.

- Hayley! Hay... mi történt? Ki volt az?

- Derek kórházba került... és a mobiljában az én számom volt megadva az értesítendők között – feleltem, és könnyes szemmel Deanre néztem.

- Oh, baby – mondta, szorosan a karjaiba zárt, én pedig zokogni kezdtem. – Nincs vesztegetni való időnk. Hol van most?

- Hastingsben – szipogtam, és megpróbáltam megtörölni az arcomat.

- Maradj itt, én addig összepakolom a holminkat, és már indulunk is – mondta, de én tiltakoztam. Segíteni akartam, nem törhettem össze teljesen. Annyi kérdésem volt. És el sem hittem, hogy újra látom majd Dereket. Talán fel sem fog ismerni, olyan rég találkoztunk már. Gyorsan begyömöszöltem pár ruhát a táskámba, beledobtam egy pisztolyt, és már készen is álltam, Deannel az oldalamon.

- Indulhatunk? – kérdezte, én bólintottam, és bevágódtunk az Impalába. A kocsi rögtön, szépen dorombolva indult, és Dean olyan gyorsan hajtott, ahogy csak tudtunk.

***

Sziasztok! :3 Végre megérkeztem a következő résszel, remélem kibírtátok a várakozást! (Sajnos jó hosszúra sikeredett) Ezúttal azért írok kis szöveget a rész végére, hogy megosszam veletek az új sztorimat! Ha szeretitek a Hurricane-t, érdemes arra is egy pillantást vetni, hátha elnyeri a tetszéseteket :) 

Első fejezet: https://www.wattpad.com/297558523-forbidden-fruit-1-fejezet-valami-más
Vagy a profilomon megtaláljátok, Forbidden Fruit címmel :) Jó olvasást nektek <3