Hurricane

10. fejezet - Miért?

Nem igazán tudtam megmondani, hogy milyen napszak van. A koszos raktárépületen nem voltak ablakok – legalábbis nem azon a részen, ami a börtönömként szolgált. Nem tudtam, mióta voltam ott, de azóta nem ettem és nem ittam egy kortyot sem. Fáztam és fáradt voltam. Azon gondolkodtam, mennyi időm lehet még hátra ebben az állapotban. A démon – akinek még mindig nem tudtam meg a nevét – néha lejjebb engedte a láncot, hogy nyugodtan a földre rogyhassak, persze a kezeimet még mindig a levegőben tartva. Talán, hogy ne fulladjak meg, mire Dean megérkezik. Biztos nem szívjóságból. Az idő múlását csak a plafonról csöpögő víz hangja jelezte, és úgy éreztem, kicsit kezdek megőrülni.

- Nos, nincs sok időd hátra, szívem – mondta gunyoros hangon, ezzel jelezve, hogy lassan letelik az egy nap határidő, amit Dean kapott. Kicsit meg is könnyebbültem, hogy végül úgy döntött, nem jön el ide.

- Megmondtam... - kezdtem, de a mondat felénél rémes köhögés fogott el – Mondtam, hogy nem jön el. Gyűlöl engem. De azért szép próbálkozás volt.

- Hidd el, cukorpofa, el fog jönni. Csak idő kérdése. Amiből már nem sok van hátra.

Gúnyos vigyort villantott felém, aztán elsétált az épület egy másik részébe, engem ismét egyedül hagyva a vízcsöpögéssel. Éreztem, ahogy a fejem nagyon nehéz lesz. Alig bírtam ébren maradni, de tudtam, ha elalszom, talán többet nem ébredek fel. És, bár készen álltam meghalni, ha Dean nem jön el, nem akartam addig, amíg nem tudtam biztosra. Az idő csak sokkal lassabban vánszorgott, mint eddig. Mintha egy másik univerzumba kerültem volna, ahol minden rendes perc időtartama megháromszorozódik. És már nem bírtam tovább várni. Azt akartam, hogy vége legyen.

- Ölj már meg, az ég szerelmére – kérleltem fogvatartómat. Szinte sírtam a szavakat. Teljesen össze voltam törve. – Nem fog eljönni! Csak ölj már meg...

- Annak örülnél, nemde? De ne félj – kezdett bele a mondandójába, miközben közelebb hajolt hozzám -, nem lesz sok örömöd a halálodban sem. Ugyanis lassan, fájdalmasan, kínok között fog megtörténni. Nem adom meg neked a gyors halál örömét – mondta, miközben egy késsel karcolgatta a kulcscsontomon a bőrt. Könnyek kezdtek végigfolyni az arcomon, és már nem bírtam tovább. Az elcseszett életemre gondoltam, a szüleimre, az öcsémre, aki utál. Arra, hogy ellöktem magamtól az egyetlen embert, aki tényleg törődött velem. Egy nagy káosz voltam, és már elegem volt ebből. Csak egy kiutat akartam ebből az egészből.

- Ne aggódj, már nincs sok hátra, mire végezhetek veled – mondta, és a szavak között újabb vágásokat ejtett rajtam. A sikolyom visszapattant a falakról, az egész raktárépületben hallatszott. De tudtam, hogyha én meghalok, ő élni fog. És ez megvigasztalt, akármennyire fájt is. – Tudod, talán tévedtem, veled kapcsolatban. Talán tényleg nem érdekled őt. Még egy idegenért is előbb eljött volna, mint érted... - mondta, mire pisztolydörrenés hallatszott, és a démon egy másodpercre megtorpant, fekete szemei felvillantak, amikor a mellkasára nézett. Minden erőmet összeszedve kissé felemeltem a fejem, és a háta mögé néztem, meglátva a megmentőm arcát. Könnyek szöktek a szemembe, és a fellógatott kezemre támasztottam a fejem. Dean volt az. Újabb lövés hallatszott, és amikor felemeltem a fejem, újabb három ismeretlen férfi lépett be a terembe, mire a már ismert démon gúnyos nevetést hallatott. Négyen Dean ellen.

- Ne... - nyöszörögtem magamban, miközben az éberség és az eszméletlenség határán küzdöttem. A démonok Dean felé vették az irányt, amikor az egyiküket hátulról leszúrták. Sam volt az. A démon szemei világítottak, aztán a földre rogyott. Meghalt. Dean mellkasba lőtte a másik kettőt, és hagyta, hogy Sam elintézze őket. Aztán felénk indult, pár golyót még beleeresztett az elrablómba, majd amikor elég közel ért hozzá, mellkasba szúrta, és az a földre rogyott, nem túl messze tőlem.