Hurricane

24. fejezet - Találkozás

- Gyerünk,Crowley, ki vele! – mennydörögte Dean. A bunker eldugott cella szerű részébenvoltunk, ahol Crowley – aki, mint megtudtam a pokol királya – ácsingózott egy ördögcsapdában,közönyös tekintettel.

- Mit szeretnél tudni, mókuci? Hogy ki kergeti a kis barátnőd családját? Miért fontos ez neked? Előbb-utóbb – mondta, és széttárta a karjait – úgy is mind elpotyogtok.

- Elég a szarságból. Ki vele! – Úgy éreztem, nem jutunk egyről a kettőre. Órák óta voltunk itt, de a démon egy szót sem volt hajlandó kinyögni. De Dean valamiért nagyon bízott benne, annak ellenére, hogy ha kiszabadul a körből, bármikor megölhetett volna minket. Dean valamiért tudta, hogy nem fogja ezt megtenni. Azt kívántam, bárcsak én is ilyen bizakodó lehettem volna, de ez az ügy már hetek óta nem tartott semerre, Derekkel még mindig veszélyben voltunk – és emiatt Dean is, aminek nagyon nem örültem.

- Jaj, fiúk. Mindig csak a követelőzés. Hol marad a jó modor?

- Crowley, annyi szar után, amit megtettünk már neked, szerintem ennyivel tartozol nekünk! – mondta Dean, Crowley pedig megvonta a vállát.

- Igazából talán még szívességként is felfoghatom, hogy kiiktatjátok a legszánalmasabb embereimet. Évek óta nem kötött rendes alkukat, nem hoz hasznot a konyhára. A ti emberetek Damien. Szánalmas kis keresztúti démon. A családotokat különlegesnek tartotta, ezért úgy gondolta, nem szeretné, ha pokolkutyák által halnának meg, sokkal inkább akarta személyesen hallani a sikolyaikat, miközben kiontja a vérüket – mondta teljesen higgadtan, az arcán gúnyos mosollyal, amire ökölbe szorult a kezem, és az ajkaim vonallá préselődtek. Dean megsimogatta a jobb kezemet, hogy megnyugtasson. Egyáltalán minek áll szóba ilyen férgekkel, mint ez? Miért nem ölték már meg?

- Hol találjuk?

- Lássuk csak – mondta, és az ujját az ajkára tette, mintha gondolkodna. – Mivel Damien egy keresztúri démon, ezért megpróbálhatnátok mondjuk... a keresztutaknál? – fejezte be a monológját, és széttárta a karjait. Dean álla megfeszült, és láttam rajta, hogy legszívesebben felnyársalná ezt a pojácát.

- Tűnj innen, Crowley – mondta Dean megsértve a démoncsapdát, mire az említett démon már el is tűnt. Úgy döntöttem, nem megyek bele ebbe az egész Crowley dologba – ez egy másik nap zenéje volt. Visszamentünk a könyvtárba, ahol Sam és Derek ücsörögtek egy pár könyv felett. Derek szemei karikásak voltak, az arca borostás, rá sem lehetett ismerni. Napok óta nem aludt rendesen.

- Információ? – kérdezte Sam.

- Azt hiszem, vadászni megyünk – felelte Dean tömören, és kiment a szobából. Derek aggódóan nézett rám, én pedig megnyugtatóan mosolyogtam rá, majd megöleltem.

- Minden rendben lesz, D – mondtam, és a vállára hajtottam a fejem. – Hamarosan hazamehetsz.

Aznap este útnak is indultunk, ketten, Deannel. Az Impalában ültünk, körülöttünk a világ hűvös és sötét volt. A közúti lámpák fényei világították csak meg arcunkat. Nem tudtam, mit mondhatnék. Sajnáltam, hogy belekevertem ebbe Deant, de meg akartam menteni az öcsémet.

- Sajnálom, Dean – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem. A kezét az enyémre csúsztatta, és finoman megsimogatta.

- Minden rendben lesz, Hay, megígérem. Hamarosan már nyugodtan hajthatja álomra a fejét.

- És mi lesz velünk? – kérdeztem, a hangom alig több, mint egy suttogás. – Mi mikor hajthatjuk nyugodtan álomra a fejünket? – Dean nem felelt, csak megszorította a kezem, és megfeszítette az állát. Nem kellett mondania semmit, de igaza volt. Számunkra ez soha nem fog eljönni. A vadászok nem hajthatják nyugodtan álomra a fejüket, akárhogy is szeretném ezt hinni. Régen sosem volt problémám ezzel. Azt gondoltam, nekem ennyi juthat majd az életből. Sosem gondoltam, hogy lesz valaki, aki az ellenkezőjét bizonyítja majd. És most itt voltam, álmaim férfijával az oldalamon, és azt kívántam, bárcsak ne lennénk többet vadászok.