Hurricane

13. fejezet - Gyűrűk

Másnap reggel Dean karjaiban ébredtem, és teljesen meg is feledkeztem róla, hogy nem a bunkerben vagyunk. Rámosolyogtam, és finom csókkal ébresztettem.

- Reggelt - mondta félálomban.

- Reggelt - feleltem. - Szeretnél harapni valamit?

- Abszolút.

Kikecmeregtünk az ágyból, felöltöztünk, és útnak indultunk a legközelebbi büféhez. Megreggeliztünk, és utána újra a ház felé vettük az irányt. Féltem bemenni, hogy őszinte legyek. Az előtte nap történtek után pedig főleg. Benyitottam az ajtón, és beléptem a házba - újra. Dean szorosan követett engem. Az ajtó nyikorogva becsukódott, mi pedig beljebb léptünk. Anya és apa nem voltak sehol. Benéztem a nappaliba, ahol még a régi bútoraink álltak, mind letakarva fóliákkal, hogy a por és a molyok ne tegyenek kárt, hátha valaki még vissza vágyna ide.

- Feljönnél velem az emeletre? - kérdeztem félőn Deant.

- Persze - felelte, és megfogta a kezem.

Felsétáltunk az öreg lépcsőn, és a szűkös emeleti folyosón találtuk magunkat, ahol a gyerekszobáink voltak, és a nagy hálószoba. Jobbra az első ajtó. Megálltam előtte, és hezitáltam.

- Nem kell ezt csinálnod - mondta Dean.

- Nem kell, de akarom - feleltem, és a szemébe néztem, mielőtt benyitottam a szobába. A falakat még mindig a néhol mintás sárga tapéta borította, az ágyam, az asztalom, a szekrényem... minden ugyanúgy volt, ahogy emlékeztem rá. A babaházam. A különbség az volt, hogy lepel borította őket, mintha el lettek volna temetve.

- Nem gondoltam, hogy babázós típus vagy - mondta Dean.

- Voltam - feleltem, és szomorkás mosolyt villantottam. Ott állni a régi életem maradványai között... valahogy vigasztalt és csak még jobban összetört egyszerre. Amikor kiléptünk a szobából, és újra a lépcső felé fordultam, egy női lábat láttam elfordulni a folyosó végén. - Ne... - nyögtem, mire Dean furcsán nézett rám.

- Mi az?

- Nem mentek el - feleltem, mire Dean előkapta a fegyverét a táskájából. Felkészültebb volt, mint én.

- Mihez kötődhetnek? - kérdezte Dean. - Valami tárgy, ami ide tartja őket.

- Dean, az egész ház tele van tárgyakkal, ami ide tarthatja őket! - förmedtem rá, miközben iszonyú pánik fogott el. Már a hangjukat is hallottam, ahogy a nevemen szólítanak. Hayley. Hayley, merre jártál? Hiányoztál.

- Nem kötődhetnek akármihez. Személyes dolgaik maradtak itt?

- Nem... Nem tudom! Talán a hálószobában találunk valamit!

- Akkor nyomás, gyerünk, gyerünk! - mondta Dean, és fedezett, amíg én átsiettem a szüleim volt hálószobájába. - Mit kereshetünk? - kérdezte.

- Nem tudom, Dean! - mondtam könnyes szemekkel. - Nem nagyon voltak személyes holmijaik. Egymást szerették, nem a tárgyaikat. Ők voltak a legjobb házaspár, akiket valaha... - mondtam, de közben bevillant valami. Házasok voltak. - A gyűrűik - mondtam, és ledöbbent arccal Deanre néztem. - A gyűrűik, az Istenit!

Kinyitottam az ajtót, és átrohantam a szobámba, hogy kinyissam az éjjeliszekrényem fiókját. Nem volt ott, így hát elkezdtem átkutatni az egész szobát az után, amit kerestem.

- Hayley, hova mész? - kérdezte Dean, és utánam rontott a szobámba, amikor a fények vibrálni kezdtek. - Az Istenit! - mondta, és az ajtó felé fordította a fegyverét, amíg én keresgettem. - Mit keresünk?

- Anya és apa... nekem és Dereknek adták a gyűrűiket, amikor még kicsik voltunk. Mindketten nyakláncon tartottuk őket, és jól elrejtettük a saját szobáinkban. Megbeszéltük, hogy ez fogja jelenteni, hogy sosem hagyjuk el egymást - mondtam, és kirántottam a fiók hátuljából az aprócska aranygyűrűt, ami egy ócska nyakláncon lógott. Anyámé volt. Ahogy szemügyre vettem az aprócska ékszert, éreztem, ahogy egy erő hirtelen a szemközti falhoz vág. A lánc kiesett a kezemből, és a torkomhoz kaptam. Dean a legközelebbi szerkénynek vágódott ugyanilyen erővel, és a földre rogyott. A szobában megjelent anyám halvány alakja.

- Anya, engedj el - kérleltem könnyekkel küszködve.

- Többet nem hagylak egyedül, drágám - felelte. Nem a saját hangja volt. Eltorzult, elgyengült, halvány mása volt anyámnak. És mégis teljesen megsemmisültem a szavaitól.

- Nem a te hibád, anya. Engedj el, kérlek - sírtam. - Ideje mennetek.

- Nem megyünk sehova - felelte. - Ahogy ti sem.

Ismét a falhoz szorított, és egyre jobban fájt, ahogy a nyomás kezdte összeroppantani a testemet. Dean eközben felkapta a gyűrűt a padlóról, és a kősóval töltött fegyverrel rálőtt anyám szellemére, aki dühösen köddé vált. Átrohantunk Derek szobájába, és azt is felkutattuk. Tudtam, hogy itt kell lennie. Tudtam, hogy nem vitte magával a gyűrűt. Amikor azt is megtaláltuk, lerohantunk a nappaliba, és begyújtottuk a kandallót. Folyamatosan a nevemet mondogatták. Hayley. Hayley. Hayley. Miért hagysz itt minket?

- Nem hagylak el titeket - mondtam, mire megjelentek a nappali bejáratánál és minket néztek. Dean a tűzbe hajította a gyűrűket, és én pedig könnyes szemmel néztem, ahogy elégnek. Pont, ahogy a családi kötelékeim is tették. A szüleim alakjára néztem, ahogy a lábuk alatt elkezd perzselődni a talaj. A kinézetük megváltozott: a bőrük színe élénkebb, arcuk kevésbé beesett lett. A ruhájuk már nem volt szakadt - anyám gyönyörű fürtjeit pedig békésen lebegtette a tűzből feláramló levegő. Rám mosolyogtak, megfogták egymás kezét, és azt mondták: Köszönöm.

- Szeretlek titeket - mondtam nekik, mire az alakjukból kék fényes csóvák lettek, amik felfelé szálltak, ki a házból. Deannel az üres házban ültünk a kandalló előtt a padlón, amikor könnyekben törtem ki. Ő az ölébe húzott és átkarolt, a tűz előtt melegedtünk.

- Büszke vagyok rád, Hay - suttogta a fülembe, mire egy újabb sírás hullám rázta meg a vállamat. - A mennyben vannak.

- Megérdemelték - mondtam, és ránéztem a tűzben teljesen szétolvadt gyűrűkre. Végre békében nyugodhatnak. Miután még egyszer szemügyre vettem a házat, kimentünk, és bezártam magam után. Valahogy megkönnyebbültem - tudtam, hogy ez egy fejezet lezárása volt. Talán emiatt voltak rémálmaim, hogy végre könnyítsek a szenvedésükön, és ezzel a sajátomon is. Deannel egy közeli virágboltba hajtottunk, ahol pár csokor virágot vettünk, és egy ültethető kis bokrocskát. Felmentünk a temetőbe, és leraktam a virágokat a sírra. A föld frissen ásott volt, Dean tegnapi akciója miatt, szóval nem volt nehéz elültetni bele a kis növényt.

- Remélem, rendben lesztek - mondtam, és megpusziltam a kezem, majd megsimogattam a sírkövüket. - Szeretlek titeket.

Dean megfogta a kezem, és elsétáltunk. Visszahajtottunk a motelba, hogy összeszedjük a cuccainkat, és ismét összefutottunk Steve-vel.

- Már mentek is? Minden rendben van a házzal? - kérdezte. Deanre néztem, és elmosolyodtam.

- Már igen - feleltem. - Köszönünk mindent, Steve.

Én megöleltem a régi ismerősömet, Dean kezet rázott vele, és elhagytuk a motelt. Behuppantunk az Impalába, és újabb hosszú útnak vetettük alá magunkat. A kocsiban ismét zenét hallgattunk, és beszélgettünk.

- Tényleg el akarod adni a házat? - kérdezte.

- Sosem tenném - feleltem, és mélyen a szemébe néztem. Megfogta a kezem, és így hajtottunk tovább a hosszú úton.