Hurricane

17. fejezet - Sajnálom

Dean

Hangosan vágtam be az Impala ajtaját, miután leparkoltam a legközelebbi motel előtt. Az idő csípős volt, úgyhogy besiettem, és a recepcióhoz sétáltam, hogy megkérdezzem, melyik szobában van Hay. Ehelyett a pultnál álló lány barátságosan rám mosolygott, és ezt kérdezte:

- Újra itt? – Értetlenül néztem rá, és lassan bólintottam. Elég furcsán nézett rám, miután megtudakoltam (ezek szerint ismét), hogy melyik szobában van Hayley. A lépcsőfokokat kettesével vettem, és amikor beléptem az ideiglenes lakosztályába, ő nem volt sehol. A cuccai – a táskája, laptopja, minden a szobában volt, csak ő nem. Akár arra is gondolhattam volna, hogy elment valahová. De valahogy furcsa érzésem volt az egész helyzettel kapcsolatban. Amiért Hayley elviharzott, ahogy a lány megkérdezte, hogy mi dolgom itt megint. Holott nem jártam itt, talán még soha. Tettem egy gyors kört a szobában, amikor az egyik falon egy furcsa foltot láttam meg. Közelebb mentem hozzá, és beigazolódott a félelmem – vér volt az.

Felkaptam Hayley holmiját, és olyan gyorsan hajtottam a bunkerig, ahogy még soha. Belöktem az ajtót, és ledobtam a cuccait a kanapéra.

- Sam! – kiáltottam, és a bunker falai visszhangozták a hangomat.

- Dean, már itthon is vagy? Hol van Hayley? Elküldött? – kérdezősködött.

- Egy kibaszott alakváltó, Sam. Elvitte Hayleyt.

- Ezt meg miből gondolod?

- Először is abból, hogy kizárt, hogy ma a bárban lettem volna, ugyanis Garth-tal vadásztunk a szomszéd városban! Másrészt, amikor beléptem a motelbe, tudod, mit kérdezett tőlem a recepciós? Hogy mi szél hozott újra feléjük! – Sam szája félig tátva maradt a meglepettségtől, majd összevonta a szemöldökét. – Nincs vesztegetni való időnk.

***

Hayley

Sosem értettem, a szörnyek miért szeretik ennyire ezt a kínzós játékot.

- Nézd, megértem, hogy meg akarod bosszulni a nővéredet. De akkor miért játszol még velem? Miért élvezitek ezt ti beteg állatok?

- Pont azért, mert beteg állatok vagyunk. És hát a magunkfajtának is kijár a szórakozás, nem igaz? – kérdezte, és a késével az ingem vonalát simogatta. Felfordult tőle a gyomrom. – Az a legszebb az egészben, hogy a szeretett Dean arcát fogod utoljára látni az életedben... amit lényegében ő fog elvenni tőled – mondta, és széles vigyor terült el a képén. Nem Dean gyönyörű és ártatlan mosolya... hanem egy gyilkosé. Mint a Joker. Nem féltem a haláltól, de nem tudtam, mennyi kínzást vagyok még képes elviselni. A halált mindig nyugodtnak képzeltem el. És még hogyha a pokolra is jutok... hát, az is jobb, mint a semmi.

- Igazából valóban kezdem unni ezt egy kicsit – mondta az ál-Dean. – A pasid nagyon jóképű, szó se róla, de már kezd kényelmetlen lenni ez.

Ahogy ezt mondta, lassan elkezdett kisétálni a teremből, miközben a bőre folyamatosan lefoszlott a testéről. Undorító, gusztustalan ragacsos héj maradt utána a földön, amitől majdnem kidobtam a taccsot. Pár perc múlva már a saját bőrében tért vissza, fiatal, a húszas évei közepén járó srác volt, szőke kócos hajjal és barna szemekkel. A tekintete fáradt és megtört volt. És egyben dühös.

- Azt remélem tudod... hogy ha ti nem ölnétek meg minket, akkor mi sem vadásznánk rátok – mondtam, és ránéztem, mire ő behúzott nekem egyet.