Hurricane

22. fejezet - Családi Titkok

Az úton végig csöndben voltunk, nagyon rossz érzés fogott el, hogy ismét meg kell látogatnunk a házat. Főleg, hogy Dereknek még mindig nem mondtuk el, mi történt itt pár hónapja. Nagyot nyeltem, amikor arra gondoltam, mi lett volna, ha ő is ott van. Vagy, hogy mi lesz, ha keresni kezdi a gyűrűket, és nem fogja megtalálni. Dean út közben néha megfogta a kezem, néha megsimogatta a hajam. Tudta, mennyire rosszul érzem magam emiatt az egész miatt, hiszen a családomról egyre furcsább, és rosszabb dolgok derültek ki. Amikor leparkoltunk a nagy, fehér ház előtt, úgy éreztem, a szívem a gyomromba zuhant. Kiszálltunk, és lassan ballagtunk a ház felé.

- Hát, ezt sem gondoltam volna, hogy mostanában itt leszek – mondta Derek, és nagyot sóhajtott. Örülj, hogy nem hamarabb jöttél. –gondoltam. Én már sok szarságot átéltem, de szerintem őt kikészítette volna a látvány, és az érzés, hogy a szüleink szelleme ki akarja nyírni.

- Nem tudom, van-e itt bármi használható, vagy a nagyi elvitte-e őket – mondtam.

- Ha itt nem találunk semmit, akkor más eszközökhöz kell fordulnunk – felelte Dean. Felmentem az emeletre, és előkotortam a maradék otthagyott holmit. Nagy dobozok, tele vackokkal, és volt egy, ami tele volt papírokkal, fényképekkel. Megfogtam, levittem a nappaliba, és leraktam a földre.

- Ez minden, amink van – sóhajtottam, törökülésben letelepedtem a doboz mellé, és kiöntöttem a tartalmát a földre. A fiúk csatlakoztak hozzám, és elkezdtük átkutatni a kupacot. Rengeteg régi fénykép volt köztük, amit szomorkásan mutogattunk egymásnak Derekkel. Odaadtam neki egyet, amin anya tartotta a születése után. A hátuljára ez volt írva: „A mi ajándékunk – Derek." Felé fordultam, ő pedig könnyes szemmel nézte a képet, aztán letette maga mellé. A kutakodás közben a kezembe akadt egy levél. Már öreg volt, a papír megsárgult, de azért még olvasható volt. A nagyi írta a szüleinknek. A levél kifejezetten komor volt, nem teljesen értettem, azonban egy pár sor kifejezetten megragadta a figyelmem:

„Ez a legrosszabb, ami egy szülővel történhet. Még a saját életed is inkább odaadnád, minthogy hagyd a gyermeked meghalni. El sem tudom képzelni, min mentek most keresztül. Sajnálom drágám."

Mégis miről szól ez az egész? Ki halt meg? Volt egy harmadik testvérünk? Mi ez az egész? Megfogtam Dean kezét, és odaadtam neki a levelet. Olvasás közben összeráncolt szemöldökkel vizslatta a papírt, aztán az ölébe helyezte azt, ő pedig egyenesen a szemembe nézett. A tekintete ijedt volt, sajnálkozó, és úgy gondoltam, ő már többet tud, mint én.

- Derek itt született a városban, ugye?

- Igen – feleltük egyszerre. Dean felállt, és biccentett, hogy menjek vele. Derek is hirtelen felállt, de megkértem, hogy hagy beszéljek Deannel négyszemközt.

- Hayley, el kell mennünk a kórházba megszerezni az öcséd orvosi papírjait.

- Miért, Dean? Mi köze van ennek Derekhez? – kérdeztem idegesen.

- Bízz bennem, baby. Csak meg kell tudnom valamit. Szükségünk lesz az ő és édesanyád papírjaira is.

- Rendben. De engem itt ismernek, nem adhatom ki magam FBI ügynöknek! – mondtam, éreztem, hogy a sírás kerülget. Nem akartam több sötét titkot a családomról. Szerető, tisztességes, jó emberekként akartam emlékezni rájuk.

- Akkor egyedül megyek. A francba baby, úgy sajnálom – mondta, és szorosan magához ölelt. – Sietek vissza.

- Szeretlek, Dean – feleltem, és letöröltem a kibuggyant könnyeimet. – Vigyázz magadra.