Hurricane

4. fejezet - Menedék

Aznap este hosszúra nyúlt az éjszaka, és tele volt nevetéssel, régi sztorikkal vadászatokról, szörnyekről, bakikról, éles helyzetekről - mindenről, ami a mi életünkben előfordulhat, és fel tud dobni egy sörözős estét. Nem tudom mikor nevettem ennyit utoljára. A fiúk mellett nagyon rövid idő alatt nagyon felszabadult lettem, és ez egy hihetetlen jó érzés volt annyi szorongás és magány után. Szomorú voltam, hogy a közös kalandjaink hamarosan véget érnek. Hajnalban mindannyian eltettük magunkat másnapra, Dean úriemberként átkísért a szobámig, bár szerintem neki nagyobb szüksége lett volna arra, hogy visszakísérjék. 

Reggel arra ébredtem, hogy a szemembe tűz a nap, mert este ahogy átértem a szobámba, már ki is dőltem, nem húztam el a függönyt. Félálomban azon gondolkodtam, vajon a fiúk leléptek-e már innen. Felöltöztem, összeszedtem magam, és elindultam a szobájuk felé. Amikor odaértem, bekopogtam, majd kis idő után benyitottam. Mindketten az ágyon elterülve aludtak, Dean még a tegnapi ruhájában aludt, annyira kiütötte magát. Elmosolyodtam, majd amikor kiindultam volna a szobából, Dean halkan felnyögött, és azt mondta: Ne menj.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és odasétáltam Dean ágyához, próbáltam nem felkelteni Samet, de a bakancs nem volt túl halk cipő. Lehuppantam az ágyra, és Dean álmos arcára mosolyogtam. Olyan volt, mint egy nagy gyerek.

- Jó reggelt – suttogtam.

- Jó reggelt – felelte, és nyújtózott egyet, majd megtörölte a szemeit.

- Reggeli? – kérdeztem, mire ő bólintott egyet, és felkelt az ágyról. A szoba másik végébe sétált, előkotort a táskájából egy inget, ledobta a pólóját a szék támlájára, és felvette a kockás ruhadarabot. És én ezt végig néztem. Mikor megfordult, elkaptam a tekintetem, és próbáltam nem a szemébe nézni, mire ő halkan kuncogott. Na nem mintha pucéran lestem volna, de akkor is kínosnak éreztem. Úgy láttam, ő annyira nem.

- Gyere, menjünk – mondta, és felkapta a kocsikulcsot, mire én felmutattam az ujjamat, és nemet intettem.

- Ma Tragaccsal megyünk. – Dean mosolyogva bólintott, és miután kimentünk, bezárta az ajtót, aztán az autóm felé vettük az irányt. – Nem szép dolog tőled, hogy ki akarod hagyni a buliból – mondtam viccelődve.

- Igazad van – felelte. – Amúgy is, mindig érdekelt milyen, ha egy lány visz el engem reggelizni.

- Ó, szóval annyi lányt hordasz reggelizni?

- Nem, dehogy! – nevetett fel. – Inkább a vacsora az én asztalom.

- Értem – mondtam, kicsit több csalódottsággal a hangomban, mint szerettem volna. Behuppantunk Tragacsba, és elhajtottunk az egyik közeli vendéglőbe. Leparkoltam, bementünk, mindketten rendeltünk magunknak. Dean kávét és szalonnás tojást reggelizett, én pedig palacsintát és kávét.

- Nem kellett volna Sammynek is szólnunk? – kérdeztem.

- Nem, majd kérünk neki elvitelre – felelte Dean. Feltűnt, hogy egész reggel engem bámult. És vigyorgott. Nem tudtam mire vélni, de engem is jobb kedvre derített.

- És merre visz tovább az utatok? – Dean egy pillanatra abbahagyta a rágást, és az egyik szemöldökét felvonva rám nézett.

- Nincs különösebb célunk. Amerre visz az út, az ügyek, arra megyünk – vonta meg a vállát.

- Nincsenek rokonaitok? Barátaitok? Olyan srácoknak tűntök, akiknek mindenfelé vannak barátaik – mondtam.

- Hát, inkább távol tartjuk magunkat másoktól. Hogy ne keveredjenek bajba miattunk. És neked? Hol van az öcséd?