Hurricane

21. fejezet - Alkuk

Újabb ütés, újabb csontok reccsenése hallatszott. Úgy éreztem magam, mint amikor fogvatartott az a démon – csak ezúttal mi tartottunk fogva egy feketeszeműt. Mi volt a célunk? Megtudni, mit akarnak ezek a rohadékok a családomtól.

- Beszélj, te nyomorult! – hallatszott Dean dühös hangja. Én mögötte álltam, karba tett kezekkel, vonallá préselt szájjal. Nem fog beszélni – gondoltam. Már órák óta fogva tartottuk, kínoztuk, szenteltvízzel locsoltuk, de semmi. Ezek a szemétládák nem törnek meg olyan könnyen, mint az emberek. Amilyen elvetemült fejjel nézett, talán még élvezte is, amit csináltunk vele.

- Nem mondok semmit – hörögte a démon. – Így is, úgy is meg fogtok ölni! Akkor meg miért könnyítsem meg a dolgotokat? – kérdezte, és egy adag vért köpött maga mellé a padlóra. Dean közelebb hajolt hozzá, a két kezét a szék két karfáján támasztotta, és mélyen a fogjunk szemébe nézett.

- Az tetszene, igaz? De erről ne is álmodj. Ha beszélsz, talán megkegyelmezünk neked, és meghalhatsz. De ha nem csicseregsz, esküszöm, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba foglak visszaküldeni te senkiházi! – Dean a pokollal fenyegette a férfit, nem véletlenül. Bár démonok voltak, még ők sem rajongtak azért a helyért, nem véletlenül járták a Földet ők is. Itt kellemesebb volt nekik, mint ott.

- Nem szeretem a szájhősködést – morogta a férfi, aki még a nevét sem volt hajlandó elárulni.

- Ahogy én sem – felelte Dean, és felém biccentett. Értettem a célzást – előkaptam egy bőrkötéses könyvecskét, amibe Dean kézírásával volt feljegyezve egy latin beszéd, amivel vissza lehet küldeni az ilyen pokolfattyúkat oda, ahonnan jöttek. Hangosan, érthetően kezdtem el olvasni, mire a démon fekete szemei dühösen villantak fel, és hangosan morogni kezdett.

- Beszélj! – mondta Dean, de a démon csak szenvedett a székben, a lekötözött kezeit rázta, és eszméletlenül vergődött, hörgött és morgott. – Beszélj, vagy a pokol legmélyén fogsz megrohadni.

Én csak tovább olvastam a szöveget, hangosan, minden szót jól nyomatékosítva. Valahogy egy olyan érzésem volt, hogy nem fog beszélni, akármennyire is szenved.

- Elég! – kiáltotta, miközben egyre jobban vergődött a székben. – Beszélek!

Dean felém tartotta a kezét, így jelezve, hogy hagyjam abba az olvasást, szóval így tettem. Dean két kezét a szék karfájára támasztotta, így nézett szembe a férfival.

- Bármivel próbálkozol, véged. Érthető voltam? – kérdezte, de választ nem kapott, csak pár szúrós pillantást. – És most beszélj. Ki támadta meg Dereket?! – Dean hangja visszhangzott az elhagyott épület falairól.

- Egy alkukötő – köhögte a feketeszemű. Az ereimben megfagyott a vér. Derek alkut kötött valakivel? Miért tett volna ilyet? És ha igen, miért nem mondta meg? Ennek semmi értelme, az alkukötők pokolkutyákkal jönnek el az „ügyfeleikért". Derek autóbalesetet szenvedett.

- Hazudsz! – sziszegtem.

- Ki volt az? És miért? – menydörgött Dean hangja.

- Nem tudom! Gondolom, valami lezáratlan ügy – felelte, és gúnyosan vigyorgott. A szám vonallá préselődött, félretoltam Deant az útból, és ezúttal én másztam a foglyunk arcába.

- Beszélj te rohadék! Dereknek nincsen semmilyen lezáratlan ügye!

- Senki nem mondta, hogy neki kell, hogy legyen.

- Mi a faszomról beszélsz? – kérdeztem az összeszorítottam fogaim között, mire ő csak röhögött. Megelégeltem a játékát, és úgy döntöttem, már épp eleget tudok, szóval elővettem a késemet, és hasba szúrtam vele. – Baszd meg – mondtam, kiviharzottam az épületből, és bevágódtam az Impalába.

- Hay, jól vagy? – kérdezte Dean, miután beült mellém a kocsiba. Az ülésben hátradőlve, a szememet behunyva sírtam. Dean közelebb húzódott hozzám, és szorosan magához ölelt. A mellkasára hajtottam a fejem, és tovább sírtam. Nem tudtam pontosan, mi borított ki ennyire, de hirtelen túl sok lett nekem ez az egész. A családom alkukat kötött démonokkal? Hogy történhetett ez? Ha így történt, miért nézett mindenki elmebetegnek, amikor azt állítottam, hogy démonok ölték meg őket? Miért történik ez? – Shhh, kislány. Minden rendben lesz.

- Miért tennének ilyet? – kérdeztem szipogva, a fejemet még mindig nem emeltem fel a mellkasáról.

- Még semmi nem biztos, Hay. Nyugodj meg, kérlek! Minden rendben lesz. Vigyázok rád.

- Szeretlek, Dean – mondtam, és a szemébe néztem. Megfogta az arcomat, és a hüvelykujjával letörölte a maradék könnyeket az arcomról, aztán finom csókot lehelt az ajkamra.

- Én is szeretlek, Hayley. Minden rendben lesz.

Elengedtem Deant a karjaimból, és újra hátradőltem az ülésben. Ő beindította a kocsit, és Derek lakása felé hajtottunk. Vezetés közben Dean Samet tárcsázta, beszéltek pár szót, aztán kinyomta a telefont. Megálltunk az öcsém lakása előtt, és besétáltunk. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott, csak bolyongtam. Fent levetődtem a kanapéra, és behunytam a szemem.

- Hales, minden rendben? – kérdezte az öcsém, és leült mellém.

- Derek, kérdezhetek valamit?

- Már megtetted. De természetesen – próbált viccelődni, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy akár démonokkal üzletelhetett.

- Tudom, hogy ez hülyén fog hangzani, de... ugye te nem...

- Mit nem?

- Derek, ugye soha nem volt közöd semmilyen démonhoz? Nem láttál egyet sem, nem beszéltél velük, és alkut pedig főleg nem kötöttetek, ugye?

- Alkut? Ezekkel lehet alkut kötni? Mégis mifélét?

- Bármilyen félét!

- Nem, Hales, sosem volt közöm hozzájuk. Mit gondolsz, ha így lett volna, akkor nem hittem volna neked, amikor azokat a dolgokat mondtad?

- Ez utána is történhetett – mondtam.

- Nem. Nem kötöttem alkut démonokkal. Miért kérdezed ezt?

- Csak próbálunk elindulni valamilyen úton – hazudtam. Nem akartam Dereknek mondani semmit, amíg nem voltam biztos benne. Felálltam és odasétáltam Deanhez.

- Most hogyan tovább? – kérdeztem.

- Mindent meg kell tudnunk a családotokról, amíg meg nem találjuk, melyik felmenőtök miatt akarnak megölni titeket. Vagy legalábbis az öcsédet. Valamelyikőtöknek vannak régi családi fényképei, sztorijai, emlékei? – kérdezte, én pedig kérdőn néztem rá.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak, de amint látod, egyikünk sem szívesen gondol vissza a családunkra, szóval nincsenek. Csak azt ne mondd, hogy vissza kell mennünk Lake City-be.

- Sajnálom, baby. De muszáj lesz, ha meg akarjuk menteni az öcséd – felelte, és Derekre nézett, aki még mindig a nappaliban ült. Nagyot sóhajtottam, és átöleltem Deant, aki szorosan magához húzott. Megsimogatta a hajam, és puszit nyomott a fejem búbjára.

- Bárcsak normális életet élhetnénk – motyogtam az ingjébe.

- Én is ezt kívánom – felelte.

***

Tudom, ismét nagyon sokat kellett várni, de remélem tetszett az új rész! :) Szerintetek mi fog történni? :3  <3 xoxo, Layla