- El sem hiszem, hogy rávettél erre – mondtam, miközben Deant bámultam az anyósülésből.
- Ne légy mérges, Baby. Minden rendben lesz – felelte, és megfogta a kezem. Néhány rozzant úton száguldoztunk, miközben útban voltunk Lake Citybe. A régi házunkhoz.
Néhányszor megemlítettem Deannek az elmúlt pár hétben, és ebből ő arra a következtetésre jutott, hogy az lenne a legjobb, ha ellátogatnánk oda végre. És akármennyire is haragudtam rá emiatt, a lelkem mélyén hálás voltam. Szembe kellett néznem végre a félelmeimmel, hogy ne kísértsenek álmaimban. Szinte minden éjjel Dean karjaiban ébredtem, aki engem vigasztalt, miután felébredtem a rémálmaimból. Hol anya, hol apa vagy Derek volt – néha megöltek engem, néha démonok voltak, vagy csak a szemem láttára haltak meg mind. Úgy gondoltam, talán így lezárhatom magamban ezt az ügyet. Dean combjára tettem a kezem, és hátradőltem az ülésben. Dean kazettáit hallgattuk az Impalában, és imádtam ezeket a dalokat. Akárhányszor meghallottam őket valahol, mindig Dean jutott eszembe róluk, és az együtt töltött idő. Az út hosszú volt, nagyjából öt órát ültünk kocsiban, kisebb szünetekkel, amikor megálltunk egy-egy benzinkúton, vagy aprócska étteremben, hogy megegyünk egy pitét.
Az út hátralévő részében beszélgettünk, és együtt énekeltük Dean kedvenc dalait. Amikor beértünk Lake City-be, eligazítottam Deant a régi házunk felé. Amikor odaértünk, leparkolt előtte, és én pedig nem mertem az irányába nézni. A kezeimet tördeltem, nagyon ideges voltam. Dean megfogta a kezem, és megsimogatta az arcom.
- Baby, ha akarod, elhajtunk. Csak egy szavadba kerül. – Megráztam a fejem, és ránéztem. Remegő sóhajt hallattam, és megfordítottam a fejem. A ház ugyanolyan volt, mint annak idején.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Túl kell, hogy legyek ezen – mondtam, és megcsókoltam Deant. – Köszönöm, hogy velem vagy.
- Mindig – felelte Dean, és kiszállt a kocsiból, átkocogott az én oldalamra, és kinyitotta az ajtót. – Hölgyem – mondta az elbűvölő féloldalas mosolyával, és kisegített az autóból. Körülnéztem a környéken, és megállapítottam, hogy ez a hely semmit nem változott. Pedig lassan tizenöt éve nem jártam itt. Lassan, remegő térdekkel indultam el a ház elé. Dean megfogta a kezem, és megszorította, ezzel jelezve, hogy minden rendben lesz.
- Tudom, mit érzel, Hay – mondta, és szembefordult velem. – Én azóta csak egyszer jártam a régi házunkban, ahol anya meghalt. Az a tudat nyugtat, hogy már egy másik család éli ott boldogan a napjait. Túlléptem rajta. És most segítek, hogy neked is menjen, rendben, kislány? – kérdezte, és szorosan átölelt, én pedig viszonoztam. Tudtam, hogy igaza van. Ha nem akarnék itt lenni, már eladtam volna ezt a rozzant házat. De valami ide kötött.
Benyitottunk a házba, és az ajtó nyikorogva nyílott ki, a beáramló levegő felkavarta a régi port az előszobában. Beléptem, Dean pedig követett engem. Az előszobából jobbra nyílt a nappali, balra pedig a konyha. A lábaim a földbe gyökereztek, az ajkaim remegni kezdtek, ahogy a konyha kövére néztem.
