Hurricane

19. fejezet - Derek

Amikor beértünk a kórházba, rögtön a recepcióhoz siettem, megérdeklődni melyik szobában van Derek, és hogy éppen látogatható állapotban van-e. A kedves, aprócska termetű, szőke hajú hölgy tájékoztatott, hogy egy órája hozták ki a műtőből, és, hogy meg kell keresnem az orvosát további infóért. Dr. Willis-t a harmadik emeleten találtuk.

- Ms. Lawson? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.

- Személyesen – feleltem, és kezet ráztam vele, aztán Deannek is bemutatkozott. – Hogy van? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Az öccsének súlyos agyrázkódása van, és eltört az egyik lába, és pár bordája. Autóbalesetet szenvedett a város szélén. Jelenleg nincs eszméleténél, de semmi akadályát nem látom, hogy meglátogassák, ha úgy szeretnék. Ha bármire szükségük van, itt megtalálnak – mondta, és lassan elbotorkált tőlünk. Nagy levegőt vettem, és benyitottam Derek szobájába.

Ott feküdt az ágyon, lélegeztetőgépen, csövek lógtak ki a karjaiból, az arca beesett és hófehér volt, tele véraláfutással. Éreztem, ahogy könnyek szúrják a szemem. Akármit is mondott nekem a múltban, mégis az öcsém volt, és szerettem őt. Dean megszorította a kezem, és puszit nyomott a homlokomra.

- Mi van, ha nem akarja, hogy itt legyek? – kérdeztem halkan.

- Nyugodj meg, kislány. Minden rendben lesz. Vigyázok rád – mondta, és magához húzott.

Még pár órát ültem Derek ágya mellett, ezalatt az idő alatt Dean kiment a városba keresni nekünk valami szállást, és élelmet. Tudtam, hogy nem maradhatok Derekkel a nap 24 órájában, akármennyire is szerettem volna. Finoman simogattam a kezét, remélve, hogy nem ébred fel. A lélegzete egyenletes volt, a gépek sípolásával szinte ritmusban emelkedett és süllyedt a mellkasa. Finoman a keze mellé hajtottam a fejem, és valószínűleg elszundítottam, mert a legközelebbi, amire emlékszem az volt, hogy valaki lassan simogatja a hajamat. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Derek ébren van. A keze lassan hullott le a fejemről. A lélegeztető maszk már nem volt az arcán, így láttam azt a halvány mosolyt, ami az arcán volt.

Hirtelen iszonyú forró könnyek kezdték el szúrni a szememet, majd hamar utat találtak maguknak az arcomon keresztül, és végül a nyakamra cseppentek.

- Úgy sajnálom, Hales – mondta halkan, és megsimította az arcomat.

- Honnan tudtad a számom? – kérdeztem zavarodottan.

- Mindig azokat a hülye kis hívásaidat csinálod, amikor új számod van. Hogy nem szólsz bele a telefonba... - mondta, és eszembe jutott, amikor utoljára hívtam így. Akkor, amikor szakítottunk Deannel.

- Sosem vetted fel nekem a telefont – motyogtam, alig láttam át a könnyeimen. – Jaj, Derek!

Közelebb húzódtam az ágyához, és szorosan magamhoz öleltem. Nem bírtam tovább visszatartani a sírást, egyszerűen nem hittem el, hogy végre megölelhetem az öcsém annyi idő után. Annyi sértés és kiabálás után végre, ha csak egy kicsit is, de úgy tűnt, megbocsátott nekem. Elhúzódtam az öcsémtől, amikor meghallottam a szoba ajtaját nyikordulni. Dean lépett be rajta, kávét és egy papírzacskót hozott magával, amiket lerakott az asztalra, és odasietett hozzám, amikor meglátta a könnyes arcomat. Kérdőn fürkészte a tekintetem, és lesimította a könnyek maradékát az arcomról. Halványan rámosolyogtam és biccentettem egyet, jelezve, hogy minden rendben van.

- Derek, ő itt Dean. Mi.. együtt vagyunk – mondtam, és felé fordultam. – Dean, ő itt az öcsém, Derek – folytattam, és éreztem, ahogy a könnyek újabb hulláma elfojtja a hangom. A fiúk kezet ráztak, már amennyire lehetett, a körülményeket tekintve.

- Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Dean. – Sokat hallottam már rólad.

- Hmpf – kuncogott Derek. – Gondolom csupa jót.

- A nővéred szeret téged... - kezdett bele egy mondatba Dean, de én félbeszakítottam. Ennek talán nem akkor volt az ideje.

- Mi történt? Az orvos azt mondta, autóbaleset volt. Ittál?

- Nem, én... éppen hazafelé tartottam. Aztán amikor beértem a városba, olyan volt, mintha nem én irányítottam volna a kocsimat – mondta, és összeráncolta a szemöldökét. – A kocsi eszméletlenül gyorsulni kezdett, pedig a lábammal tövig tapostam a féket, és... hiába próbáltam egyenesen tartani a kormányt, egyre inkább az út széle felé húzott az autó. Nem tudtam megállítani, azt hiszem nekimentem egy fának. Csoda, hogy még élek.

Az ereimben megfagyott a vér, és a bőröm olyan sápadt lett, mint a hó. Deanre néztem, aki viszonozta az arckifejezésem. Dereket valami meg akarta ölni, és ez a valami nem járt sikerrel. Tehát vissza fog térni.

- Ő is tudja? – kérdezte az öcsém, és Dean felé biccentett. Anyáékra gondolt. Arra, hogy meséltem neki a természetfeletti lényekről. Lényegében azt kérdezte, Dean is vadász-e.

- Igen – feleltem, és megsimogattam az öcsém fejét.

- Sajnálom, amiket mondtam neked, Hales. Hogy nem hittem neked, és hogy magadra hagytalak – mondta halkan, és néhány szó között észrevettem, ahogy megfeszíti, majd elengedi az állát. Ő is a könnyeivel küszködött. – Úgy akartam hinni neked, Hales. Hinni akartam, hogy nem apa tette... de mindenki őrültnek nézett – szipogta.

- Shhh – csitítottam. – Minden rendben, Derek – feleltem, és szorosan magamhoz öleltem. Ő átkarolt, a markába szorította az ingemet, és a nyakamba temette az arcát. A háta és a vállai rázkódtak a sírástól, ahogy az enyémek is.

- Szeretlek – suttogta.

- Én is szeretlek – válaszoltam neki, és a fejét simogattam. Pont olyan volt, mint amikor gyerekek voltunk. Amikor még minden sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. Reggelente anya csomagolt nekünk szendvicset az iskolába, apa pedig a kávéját szürcsölve kívánt nekünk szép napot.

Így ültünk pár percig, egymás nyakába borulva, és együtt sírtunk. Kiadtunk mindent, amit hosszú évek óta tartogattunk magunkban, így mindkettőnk lelke megnyugodhatott, még ha csak egy kis időre is.

Miután lejárt a látogatási idő, Deannel a közeli motelbe hajtottunk, ahol foglalt nekünk szobát. Nagyon fáradt voltam, leginkább lelkileg. A szemeim puffadtak voltak a rengeteg sírástól, de nem voltam szomorú. Annyira betöltött az érzés, hogy újra láthattam Dereket, és, hogy bocsánatot kért tőlem... Még arra sem volt időm gondolni, ami miatt itt voltunk. Hogy valami rátámadt az öcsémre, és meg akarta ölni.

Dean lerakta a holminkat az egyik kis székre, és odajött hozzám. Megállt előttem, és az arcomat vizslatta. Az arca megértő, aggódó és szerető volt. Az egyik kezével eltűrte a hajamat a szememből, a másikkal pedig szorosan magához ölelt.

- Minden rendben lesz, baby – suttogta, és a fejét az enyémre támasztotta, miközben a hajamat simogatta.

- Tudom – feleltem, és én is sorosan magamhoz öleltem.