Hurricane

3. fejezet - Sorstársak

Bevágódtam Tragacsba, de amikor el akartam indulni, lefulladtam. Alapból ideges voltam, de miután ez megtörtént, elképzeltem Dean önelégült fejét, ahogy magában nevet. Legszívesebben nekitolattam volna az autójának. Ehelyett csak fogtam magam, és visszamentem a kifőzdébe, rendelni magamnak egy kávét. Az egyik sarokba ültem le, ahol a lehető legkevesebb zaj és ember van. Hátradőltem a boxban, és behunytam a szemem.

Eddig minden olyan simán ment. Minden alkalommal. Ha ügy volt, odamentem, és megoldottam őket. Egy kotnyeles vadász társam sem volt ott, hogy keresztbe tegyen nekem. Nem is szeretem vadásznak hívni magam. Csak segítek az embereknek, hogy nyugodtan hajthassák álomra a fejüket. Segítek az embereknek. Segítek nekik.

Léptek zaja zökkentett ki az elmélkedésemből, és amikor felnéztem, Dean volt az. Alapvetően mérges lettem volna rá, amiért követett, de most csak néztem rá, és vártam, hogy mondjon valamit.

- Leülhetek? - kérdezte halkan, az eddig hallott fennhéjázó hangnemével ellentétben.

- Parancsolj - biccentettem az állammal, de a fejem még mindig a támlának támasztottam. - Miben lehetek segítségedre?

- Igazából nem tudom - felelte, és elmosolyodott. - Csak zavart, ahogy kirontottál a szobából és ott hagytál minket. Igazából Sammyvel úgy gondoltuk, a segítségünkre lehetnél az ügyben. Már amikor megláttunk az őrsön, akkor meg akart kérni, hogy csatlakozz hozzánk.

- Kedves tőle - feleltem.

- Az. Tudod, hogy mivel állunk szemben?

- Honnan tudnám? - nevettem fel. - A seriff egy szót sem mondott az esetről. És magáról az esetről is csak egy házaspártól tudok. Abban sem voltam biztos, hogy van ügy, amíg meg nem jelentetek.

Dean megdörgölte a homlokát, körbenézett, majd megszólalt.

- Démonok, Hayley. A városban több embert is megszálltak a démonok. Beszéltünk a szemtanúkkal, rokonokkal - a gyilkosságokat legtöbb esetben helybéliek követték el, akik egyébként teljesen normális életet éltek. Háziasszonyok, felszolgálók, könyvtárosok. Teljesen bekattantak.

- Ugye tudod, hogy tudom, hogy léteznek démonok? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Hé, egy szóval sem állítottam, hogy ne így lenne - mondta megadóan Dean. - Miért lettél vadász? - kérdezte.

Nem akartam válaszolni neki. Túlságosan fájt kimondani. Szerettem úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Mintha csak egy átlagos lány lennék Tragaccsal, aki hobbiból bejárja az országot. De ez nem volt igaz.

- A szüleimet megölték, amikor gyerek voltam. Démonok - mondtam, majd felnéztem rá a kávémról. - Lake Cityben laktunk, amikor tíz voltam. A szüleim, én, és az öcsém. Egy este, anyuék vacsorázni mentek a városba. Egyedül voltam otthon az öcsémmel, Derekkel. Ő akkor volt hat éves. Anyáék későn jöttek haza aznap este, Derek már aludt, én pedig úgy tettem, hogy ne zavarjam meg őket. Lent beszélgettek a földszinten. Egy ideig teljesen normálisnak tűnt minden, aztán Anya sikított egyet, és mire leszaladtam a lépcsőn, már nem élt. Ránéztem apámra, aki fekete szemekkel bámult vissza rám, aztán már ő is halott volt. Én kiabáltam, nem tudtam felfogni a helyzetet. Az egyik szomszéd hívta a rendőrt anyám kiáltására. Ők elvittek minket a nagymamánkhoz. Derek nem látta őket, de én...- mondtam, miközben a kávés bögrét szorongattam.

Összeráncoltam a homlokom, és vonallá préseltem a számat. Nem bírtam tovább rájuk gondolni. Annyi vér... A szemeim könnyekben úsztak, úgyhogy lehunytam őket inkább. Miért mondtam el mindezt? Senkinek nem mondom el ezt. Miért Deannek? Aki kiröhögte az autóm. Aki country videóklip cicababának hívott. Leszorítottam a szemhéjam, de épp, hogy ezt megtettem, melegséget éreztem a kezem körül. Kinyitottam a könnyes szemeimet és Deant láttam, ahogy megsimogatta a kezem. A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. Ezért lesznek az emberek vadászok.