Hurricane

5. fejezet - Társak

Egy fél nap vezetés után, sötétedésre meg is érkeztünk Bobby telepére. Végig az Impala hátsóülésén utaztam, és bár nem vagyok ehhez szokva, egyáltalán nem zavart, hogy Dean kocsijában furikázhattam. Amikor megérkeztünk, a fiúk előre mentek a házba, én pedig követtem őket. Hangosan köszöntek, mivel valószínűleg enélkül már egy puska csöve állt volna a fejünkhöz. Bobby a házának hátsó felében tevékenykedett valamit, amikor meglátta a fiúkat, az arca felderült, de rám már furcsálló pillantásokat vetett - valószínűleg nem kedvelte az idegeneket, és nem hibáztatom érte.

- Bobby, jó újra látni! - mondta Sam, és megveregette a férfi vállát, aki erre kissé felvonta a szemöldökét, majd biccentett egyet és ismét felém nézett.

- A tiéd a kocsi, igaz? Te vagy Hayley - mondta, és ebből rájöttem, hogy Tragacs már előbb ideért, mint mi.

- Igen, én volnék. Nagyon köszönöm, hogy kisegít a kocsimmal kapcsolatban - feleltem.

- Semmiség. Itt elfér - mondta közömbösen, majd elvonult Sammel beszélgetni a konyhának tűnő helységbe, mi pedig egyedül maradtunk Deannel.

- Megnézhetjük Tragacsot? - kérdeztem reménykedve.

- Persze - felelte nevetve, és elindult a hátsó kijárat felé, kinyitotta nekem, és ahogy kiléptem, egy roncsokkal teli udvart találtunk, sorban álltak a kocsik, és az ajtóhoz viszonylag közel ott állt az én lerobbant járgányom is. Gyorsan behuppantam, megnéztem, hogy az ülés alatt megvannak-e még a pisztolyok, karók és kések, a kesztyűtartóban a hamis jelvények és kártyák, és miután megbizonyosodtam arról, hogy minden a helyén van, megnyugodva szálltam ki az autóból.

- Megfelel? - kérdezte Dean.

- Tökéletesen - feleltem mosolyogva, és nekidőltem az autóm oldalának, Dean pedig csatlakozott hozzám.

- Sokat dobsz a kocsi látványán, amikor így nekidőlsz - mondta halkan, és közben engem figyelt, éreztem az arcomon a tekintetét. Nem tudtam, mit mondjak.

- Köszi, asszem - feleltem végül, és felé fordultam. Nem lehetett betelni a látványával. A gyomrom összeugrott, és ismét elfogott az érzés, ami reggel a kávézó előtt. Mit művelsz velem? - gondoltam magamban.

Nem tudom, meddig lehettünk így, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy Dean velem szembe állt, és Tragacs ajtajának támasztotta a kezeit, így fogságba ejtve engem. Az ösztöneim már szabadulni akartak, de nem bírtam mozdulni. Olyan. Közel. Volt. Éreztem az arcomon, ahogy levegőt vesz, és az elbűvölő féloldalas mosolya ott volt tőlem pár centiméterre, a zöld szemei pedig mélyen az enyémbe néztek. A szívem olyan hevesen vert, ahogy talán még soha. Dean finoman egyre közelebb és közelebb hajolt, aztán amikor az ajka olyan közel került az enyémhez, hogy szinte már éreztem, egy másodpercig hezitált, de amikor nem fordítottam el a fejem, finoman az enyémhez préselte az ajkait, és megcsókolt. És nem hittem el, hogy ezt teszem.

Dean csókja először finom volt, és óvatos, majd amikor a kezem magától a hajába túrt, ő sem hezitált tovább. A kocsimnak dőlve csókolóztunk pár percig, ami egy örökkévalóságnak tűnt, aztán elhúzta a fejét, és a szemembe nézett.

- Mit művelsz velem? - Ezúttal nem csak a fejemben kérdeztem.

- Épp megcsókoltalak - felelte, és kis gúnyos mosoly terült el az arcán, amitől nekem is nevetnem kellett. Alig ismertem ezt az embert, és mégis megbíztam benne annyira, hogy meséltem neki a szüleimről, az öcsémről, és hagytam, hogy megcsókoljon.

Nem kérdeztem meg, hogy miért. Nem mondtam neki, hogy nem kellett volna. Azt sem, hogy nem vagyok egy egyéjszakás nőcske. Mert - és talán csak naiv voltam - tudtam, hogy ez más. Valahogy éreztem.