Hurricane

16. fejezet - Változások

- Dean, engedj el! – mondtam immár ingerültebben.

- Hay, mi a baj? Hova mész? Miért sírsz?

- Szerintem nagyon jól tudod, mi a baj. Ahhoz pedig abszolút semmi közöd, hogy hová megyek. És most, engedj el. – mondtam, és az utolsó két szó között feszült csendet hagytam. Fájt ránézni, mert ahogy végigvándorolt az arcán a tekintetem, azt láttam, ahogy a szőke lány ajkai tapadnak rá az állára.

Dean megragadta mindkét felkarom, és magához fordított.

- Mégis mi a fenéről beszélsz? Azért mész el, mert nem voltam itthon?

- Ne játszd itt a hülyét, Dean! A saját szememmel láttam, ahogy „nem voltál itthon".

- Hagyjuk a szarságot, elmondanád, hogy mégis mi a bajod? – felelte Dean, és a hangja egyre mérgesebbé és hangosabbá vált, amivel csak még jobban feldühített. Ő kiabál velem, amikor fél órája még egy másik lánnyal az ölében sörözgetett?

- Szóval nem érted mi a problémám azzal, hogy egész napra eltűnsz, senkinek nem mondod el, hogy hova a francba mentél, aztán amikor kimozdulok itthonról, rögtön beléd botlok, amint egy szőke ribancot ültetsz az öledben és az isten tudja, mit csináltok éppen egymással? Tényleg nem látod, mi ezzel a problémám? – kérdeztem kiabálva.

- Mégis miről beszélsz? Egész nap vadászni voltam a szomszéd városban!

Annyira hinni akartam neki. Annyira szerettem Deant, hogy talán még ezt is megbocsátottam volna. Ha bevallotta volna. Túlságosan fájt ez az egész. Ha láttam, miért tagadja? Talán mert nem látta, hogy ott voltam, és úgy gondolja, csak kitalálom az egészet? Ráadásul, ha nem jelentett semmit, akkor mi értelme titkolni? Nem értettem az egészet, és minél inkább próbáltam megérteni, annál jobban fájt. Mintha ezer meg egy kötőtűvel szurkálták volna a szívemet. Túl sok volt ez. A szememet égetni kezdték a könnyek, és nem bírtam tovább itt maradni.

- Mennem kell – mondtam, és kisurrantam Dean mellett az ajtón, és bevágódtam az autóba. Miközben kitolattam, láttam, ahogy ott áll az ajtóban, és engem bámul. Olyan gyorsan hajtottam el, ahogy csak bírtam, és meg sem álltam a következő motelig. Nem akartam elmenekülni, mint legutóbb. Csak egy kis magányra volt szükségem. Úgy gondoltam, ezúttal megadom a lehetőséget arra, hogy tisztázódjon ez az egész ügy. Bár nem volt sok szépíteni való rajta – Dean megcsalt engem.

Arccal lefelé feküdtem a motelszobában, és a párnát a fejem alá gyűrtem. Miért nem mehetett minden simán? Eszembe jutott, ahogy a szobájában táncoltunk aznap délelőtt, és egyszerűen nem értettem, miért tette ezt velem. A fejemben a gondolatok össze-vissza cikáztak, és az összes olyan tökéletlenségemre gondoltam, ami miatt Dean ezt tehette velem. De eddig mindig azt hittem, hogy tiszteljük egymást annyira, hogy ez nem történhet meg. A könnyek ismét utat törtek maguknak, és ezúttal teljes mértékben eltört a mécses. Nem halk könnycsorgatás volt, hangosan zokogtam bele a párnámba. Azok után, amiken keresztül mentünk. Mégis ez történt.

Halk, neszező lépéseket hallottam az ajtó irányából, amikor megkattant a szobámon a zár, és az ajtó nyekeregve kinyílt. Felkaptam a fejem, megtöröltem a lefolyt szemfestékemet, és könnyes pilláim alól lestem az alakot, aki belépett. Egyszerre örültem, és voltam szomorú, mert Dean állt a szobám ajtajában. És mondanom sem kell, legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, és a tökéletes ajkaira tapasztottam volna a sajátomat. De ennél büszkébb voltam, és így volt helyes.